Orrszívó-porszívó

Az ember addig valószínűleg nem is gondolkodik el rajta (miért is tenné), hogy a kisgyerekek nem tudják "alapbeállításban" kifújni az orrukat (vagy kiköpni a fogkrémet vagy ugrálni stb.) míg a csemetéje legelőször meg nem hűl vagy fel nem dug valami az orrán. Igen, néhanapján a legkisebbek is megnáthásodnak és ilyenkor jönnek képbe az orrszívók. Annak idején a mi nózink váladékmentesítésére is volt megoldás: amolyan pipetta-szerű szippantós csövecskével próbáltak a szüleink valamicske taknyot kiszerencsétlenkedni belőlünk. Ennek is megvan a változatlan technológián alapuló trendi verziója hol pingvin (a dm-es) hol bármilyen egyéb állat formájú gumival a végén. Próbáltuk, ártalmatlan. Konkrétan nagyon nem segít, pont amikor kellene. Ekkor jött az Unokatestvérem a mentő ajándékkal. Hiszen immár létezik porszívós orrszívó!

Nekünk amúgy pont ilyen van, mint a képen. Kicsit modern kori kínzóeszköznek tűnik, és valójában az is - a szülőnek legalábbis, amikor nekifog használat után kimosni. Amúgy a bonyolult használati utasítás abból áll, hogy a C-vel jelzett részt be kell dugni a porszívónak a csövébe, és meg kell nyomni a gombot. A szerkezet úgy van kialakítva, hogy a szívás erősségét önmagában pont megfelelőre moderálja. Nem fáj a gyereknek és nagyon hamar kiszippant minden váladékot.

Két hátránya azért mégis van. Az egyik, hogy ugye porszívóhoz kötött, tehát nem igazán használható házon kívül. Szerencsére eddig nem is voltunk még rá utalva, de ha kezdjük az ovit és jönnek a komolyabb betegségek, akkor esélyes, hogy bosszankodunk majd eleget. Biztosítékképpen már egy ideje gyakoroljuk  a zsepihasználatot, bár sajnos egyelőre a "fújjuk együtt mint az elefánt" szöveg nem jött be. A másik hátránya, hogy a porszívók többnyire igen zajosak, és ez a zúgás már önmagában megijeszti a gyereket és még akkor jössz te és beledugsz valamit az orrába és ... Nem csoda, ha a világ végére futna a nagyobbja, aki már képes rá, a kicsik nemes egyszerűséggel csak ordítanak, amitől még jobban bedugul az orruk.

Pocok persze hogy ebbe a kategóriába tartozik, vagyis nagy közelharc és lefogásos visibálós rimánkodós minden egyes próbálkozásom. Egy ideje egyedül le sem tudom fogni - mióta 17 kiló -, tehát itt kezdődik a kétségbeesés és a bezzeg Bázá hogy állja és nem szól egy szót sem és látod ő bezzeg tud szuszogni te pedig nem (én is tudom, hogy teljesen fölösleges a példálózás úgy a három mint a tizen- vagy huszonhárom évesnek). Erre rend szerint az a válasz, hogy nem is akarok szuszogni! Tegnap is éppen ezt a játszmát folytattuk le, amikor életemben először nagyon dühös lettem a gyermekemre és a fejéhez vágtam, hogy már nem csecsemő és különben is mit gondol hány éves. Ő kicsi ártatlanom pedig megmondta őszintén, hogy három. Fél óra mosolyszünet után aztán odasomfordált hozzám s nyöszörgött, hogy nem akar sírni. Akkor jött a mentő ötlet! Dehogy kell sírni, hiszen ez a porszívó CSIKLIK! Aztán láttál volna kacagást: az ölembe ült és ketten közelítettünk a kicsi orrához. Igen, valóban csiklandós amúgy ez az orrszívás csak ezt eddig a nagy harcban sosem vettük észre. S akkor tíz percen keresztünk tettük-vettük a csövecskét, amíg aztán jól tudott már szuszogni. Közben pedig nagyokat kacagtunk ilyen há-há-há-há stílusban mintegy egymásnak bizonygatva, hogy hú de vicces. A színjátéknak aztán az lett az eredménye, mint minden többet ésszel mint erővel akciónak, hogy most már a sokadik móka-perceknél tartunk, Pocok pedig varázsszóra jön és szívesen kucorodik mellém, és szól, ha nem tud szuszogni. Igen, a csatát megnyertem, de ha valaki azt hinné, hogy ez már bizonyíték arra, hogy a szülő okosabb, hát annak ajánlom, hogy fogjon neki gyereket nevelni, majd meglátja.

A Föld az űrből

Tudom, hogy amióta az ember eljutott a Holdra, az események nagyon felgyorsultak, és manapság már nem kell asztronautának lennie annak, aki az űrbe vágyik. Elég, ha egy ilyen útra leperkál tíz millát, dollárban. Így aztán már-már emberközelivé vált az egész Naprendszeri bolyongás, főleg mióta még telkeket is lehet ezen vagy amazon a bolygón venni. Sokan meg is teszik, biztos ami biztos, ha menni kell a Földről, legyen hová. Ilyenkor leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy ki az, akinek egyáltalán jogában áll eladni a Hold felszínét. Manapság, amikor a román termőföldek feléről nem lehet tudni pontosan, hogy mettől meddig kié, a Holdnak bezzeg tisztázott a tulajdonjoga?

Nos, mindezzel egyetemben számomra mai napig nagyon idegen az egész. Nem vágyom a nagy fekete végtelenségbe, nem célzom meg a Holdat, mert nem akarok a csillagok közé sem érni. Aztán Anyukám megmutatta valamelyik nap ezt a videót. Egy kis magyarázócikk is tartozik hozzá. Mindenképp meg akartam osztani Veled. Ha az ember ilyen elképesztően bámulatos dolgoknak lehet tanúja, hát nem csodálom, hogy rászánja a rendelkezésére álló irtózatos pénzösszegeket. Annyira csodás, ahogy felismerhető egy-egy ország, sőt város is a fények alapján, hogy az még dollárban sem kifejezhető. Kár, hogy nem lehet benne mindenkinek része. Én a magam tíz milkóját minden esetre neki is fogok holnaptól gyűjteni. :)

Béka-száj

Múltkorjában épp Istvánnak csomagoltam egy hétre való ilyen-olyan kaját, amikor arra gondoltam, hogy esetleg jól fogna némi rágcsálnivaló tartós süti is mérgelődés ellen s kollégákat megkínálandó. Itthon nem volt semmi extra alapanyag, így eszembe jutott, hogy annak idején sok békát sütöttünk Anyukámmal, majd később én is egyedül valahányszor valami édest kívántunk. A titok, hogy ebbe a sütibe az égvilágon semmi olyan nem kell, ami jelenleg ne lenne a hűtődben vagy kamrádban, roppant egyszerű és gyors elkészíteni (könnyen gyúrható, nyújtható, nem ragad), ráadásul mivel a teasütemény kategóriába tartozik, dobozban sokáig eláll. Már ha marad belőle. Mi mindig alapból dupla adaggal készítettünk. Ja, és mégsem valami gyorsfagyasztott vagy bolti ki tudja mi, hanem sk. sok szeretettel gyúrt-szaggatott finomság, melyet anyukáknak azért ajánlok, mert mókás csemetés időtöltés. Persze ha "segítség" is akad, akkor picit több időt kell rá szánni. :D

Íme hát a recept, egyenest Anyukám szakácskönyvéből:

25 dkg margarint morzsolj el 38 dkg liszttel, adj hozzá 6 ek. vizet és 1 ek ecetet, egy csipet sót. Gyúrd jól össze, és már nyújthatod is. Minél vékonyabbra, annál finomabb lesz a süti, de persze ez is ízlés dolga. Mondtam én, hogy semmi nem kell bele. ;) Ha kinyújtottad, akkor egy pohár vagy kerek pogácsaszaggató segítségével vágj köröket belőle, mindegyik közepébe tegyél egy fél kávéskanálnyi lekvárt (előtte összekeverheted darált dióval vagy mákkal vagy kókuszreszelékkel), majd egyik felét hajtsd a másikra úgy, hogy félkörök legyenek. Kicsit nyomkodd meg a szélét, de épp attól lesz béka-száj, hogy nem kell teljesen összeragasztani és kinyílik. Tedd sütőpapíros tepsibe és 180 fokon úgy húsz perc alatt süsd meg. Végül megszórhatod porcukorral. Pár óra alatt megpuhul, úgy lesz igazán finom.

Másnap már egy darab sem volt belőle. :)

Alma-alma, piros-alma

Az igazság az, hogy Pocok csak akkor hajlandó találkozni az almával, amikor éppen énekli, hogy "A-a-a-apple,b-b-b-ball..." - de azt legalább ohne akcentus és nagyon szívesen. Naponta többször is. Amíg egészen pici volt, minden adható gyümölccsel találkozott rendszeresen, igen finom trutymó verzióban és ette is nagy tátott szájjal. Aztán egyszer történt valami és szempillantás alatt elutasított mindent, amit gyümölcsnek vélt. Se egészben, se összetörve, se megfőzve, sehogy nem eszi azóta sem, immár több mint két éve. Különben hihetetlen érzékkel van megáldva, mert a kicsi antennáival messziről kiszúrja a gyümölcsöt akkor is, ha azzal a fajtával még sosem találkozott, és akkor is, ha bármi egyébbe el van rejtve, vagy mondjuk elkeresztelem popkornnak. A tegnap például kibontatta velem a boltból a külön kérésére megvásárolt Danonino-t, aztán ránézett s mert rózsaszín volt, kijelentette, hogy ez gyümölcsös, ő nem is szereti. Végül kért egy natúr aktiviát, mert az legalább finom (és legalább nincs benne cukor, ami jó). Nem lehet átverni. Persze nem is az a cél, hogy az ember itt fölényeskedjen a gyereke fölött, de ez a gyümölcs-cél a legnemesebb, mely az anyát harcra buzdítja. Sajnos egyelőre nem állok nyerésre. A néptánc-óra után is minden gyerek kapott egy-egy cikk almát. Végignéztem a termen, az enyém volt az EGYETLEN, aki még csak megfogni sem volt hajlandó ("Ez túl vizes! Dehogy vizes gyermekem, almás..."). Mások  versengtek, hogy kaphassanak még egyet a szétosztott maradékból.

Az pedig nem igaz, hogy amivel nem találkozik, azt nem is fogja szeretni, ahogy azt az anti-reform-gyerekneveléses anyukák és nagymamák mondják. Van ugyanis egy jól elkülönülő és már az arckifejezésről felismerhető tiltakozó réteg, akik még mindig rajtunk röhögnek, hogy milyen idétlenek vagyunk, hogy mondjuk nem adunk a gyermekünknek mogyorót három éves koráig vagy tojásfehérjét míg be nem tölti az egyet. Hiszen annak idején ők is felnőttek, s nem lett semmi bajuk, minek kell túllihegni a dolgokat, bla-bla. Az ilyenekhez kettő intézni-valóm van. Az egyik, hogy felnőttek ugyan, de honnan tudják, hogy nem lett semmi bajuk. Az ember sosem tudhatja biztosan, hogy minek mi az oka - ráadásul egy csomóan igenis allergiásak vagyunk. A másik pedig, hogy az elmúlt 25 évben fejlődött az orvostudomány kábé egy fényévnyit, miért maradjunk le pont mi, anyukák, akiknek a kezünkben van a jövő nemzedék sorsa?

Anyukámnak a 3 évtizedes gyereknevelési könyvét annak idején a kezembe vettem, és három mondat után ösztönösen visszaadtam, hogy ne haragudj, de te is tudod, hogy milyen furcsák mai szemmel ezek a tanácsok. Ismerek olyat, aki 2012-ben is a szerint neveli a csecsemőit. És tehéntejet ad a két hónaposnak, és nem sterilizálja az üveget csak esténként. Pedig manapság már nem főzni kell s mellette szobrozni negyed órát, elvégzi azt is a kütyü minden közreműködés nélkül. Tudom, hogy az már teljesen abszolút fölösleges és energiapocsékolás, hogy a háromévesemnek még minden nap kétszer beteszem a mikróba az üvegjét, de engem megnyugtat és ártani nem árt. Viszont fél éves korig a legliberálisabbjaink szerint is kötelező minden étkezés után. És igen, megesik, hogy így is felnőnek a gyerekek, de ebben a speckó helyzetben tudom, hogy hetek óta járják az orvost, és folyamatos az antibiotikum injekció, a helyzet mégsem változik. Tehéntejet pedig három éves kor alatt nem javasolt adni a gyereknek, de ha nem vesszük figyelembe, hogy a laktózt nem tudja a kicsi szervezetük rendesen feldolgozni, akkor is ott van az a vitathatatlan tény, hogy az üzleti másfél százalékos tejben konkrétan semmi tápanyag nincsen. Ezen nem nőhet fel egy egyébbel nem táplálkozó gyerek. Akkor már inkább adjanak neki tiszta vizet, azzal legalább biztos nem ártanak. Mivel Pocok ritka válogatós (bár mostanában felcsillanni látszik némi remény), az az egyetlen vigasztalásom, hogy reggel és este még mindig megissza a tápszerből készült tej-adagját, melyben benne van a korához igazított minden szükséges vitamin és ásványi agyag. Nő is tőle, mintha húznák. És ameddig kéri, mindig adni fogom. Épp most fejlesztettek ki egy verziót, melyet akár öt éveseknek is megfelelő.

Azon kívül én sem viszem túlzásba a reformkodást, de amiről egyszer hallottam, hogy valameddig érdemes mellőzni, azt miért adjam, ha nem muszáj. Így gombát sem adtam neki, míg három éves nem lett (vagy mézet vagy diót), de amikor megkóstolta először a paprikást, utána minden nap csak gombás-laskát akart enni. Azzal pedig úgy de úgy meg tudja rakni a pocakját, hogy öröm nézni. Végre van valami alternatíva a husira és a gombócra! :) Szóval van, amit egy gyerek szeret (kevés dolog) és van, amit nem (minden egyéb) és ez nem az anyukáktól függ. Marad az optimizmus és az örök szülői naivitás. No meg a remény, hogy épp mindent azért nem rontunk el.

Shit!

Az imént épp nagyon jót szórakoztam ezen a képen. A Pittsburgh Tribune múlt heti számában jelent meg, és kiemelődött egy reklám oldalon, mint egy elég vicces tévedés. Sajnos (?) egyre több ilyen van. Azt mondják azért, mert az újságoknál mind nagyobb mértéket ölt az elbocsájtások száma, és egyre kevesebb az olyan ember, aki konkrétan a korrektúrával foglalkozna vagy átnézné a dizájnszerkesztéseket. Úgy látszik ez országtól függetlenül általánosan igaz. Legjobb esetben csak a szórend nem jó vagy egy-két betű hiányzik egy szóból. Vagy épp a spell check javít ki vicces dolgokat, melyeket aztán nem húz ugye alá. Mondjuk ebben a konkrét esetben már maga a grafika is elég gáz, mert a tükröződés szerintem nagyon mesterkélt. És a szerencsétlen betűtípus-választásnak is köszönhető minden bizonnyal, hogy öltözködés helyett a vécére küld a csinos modell. A férfiak valószínűleg ezt nem is igen vették észre. :)

Pocok néptáncol

Régen hirdetik már az újságban, hogy a Dombon az unitárius templomnál néptánc oktatást tartanak 3-6 éveseknek. Azért gondoltam mostanig korainak a dolgot, mert azt is hozzá teszik hogy óvodásokat várnak, és igazság szerint különbség van egy 3 éves ovis és egy 3 éves még nem ovis között. Az előbbi már tudja mit jelent az önálló játék, meg van szokva más gyerekek jelenlétével sőt az együtt-játszást is gyakorolja már egy ideje. Arról nem is beszélve, hogy az óvó néninek ugye szót kell fogadni és egy ilyen foglalkozáson is minden bizonnyal szintén van egy oktató, akire figyelni kell. Aztán Pocok is betöltötte a hármat és hirtelen nagyon önálló nagylánynak tűnt. Lehet vele komolyan értekezni és ami a legfontosabb: imádja a zenét, az éneket és a táncot.

Felkerekedtünk hát kedden estefelé és elbattyogtunk a Dombra. A termet már jól ismertem, hiszen Nagymamám jóvoltából, aki az unitárius templomnál a kasszás, itt tarthattuk az esküvőnk afterlötyögését. Szerintem azért eléggé parányira sikeredett ahhoz képest, aminek általában használják. Persze az egész templom olyan mint egy mini-erődítmény, valószínűleg a hívek számának pont megfelelő. Hatra úgy 25-30 kisgyerek gyűlt össze, és kezdődhetett a móka. Persze a terem úgy lett kicsi, hogy közben ott volt minden gyerekkel átlagban nem csak egy anyuka, hanem még egy (vagy több) kistestvér is, még néha egy-egy apuka is. Olyan ez az egész mint egy nagy családi összejövetel, ahol mindenki ismer mindenkit. Mintha kizárólag a nagycsaládosok kiváltsága lenne a néptáncoltatás. Biztosan szemlélet kérdése ez is.

A legjobb az egészben az Öves együttes által biztosított élő zene. Hegedű, nagybőgő, dob. Hihetetlen a hangulat. Igazság szerint a mai világban kevés alkalma adódik az embernek testközelből találkozni a népzenével. Maga a tánc inkább a népi gyermekjátékoknak egy finom egyvelege. Azok akik már egy ideje járnak, és ismerik őket, nagyon jól szórakoznak. Pocok és az anyukája kicsit el voltak veszve a forgatagban, de ígérjük, hogy hétről hétre mind ügyesebben fogunk bekapcsolódni. Amúgy Pocok tejesen úgy viselkedett, ahogy arra számítottam. Amint meghallotta az első zeneszót, rögtön nekifogott egyedül pörögni-forogni, és ha rajta múlik ezt tette volna a teljes órán át. Sérelmezte is, hogy miért nem lehet mindig ő a kőr közepén, és miért KELL ezt vagy azt csinálni éppen. Igazság szerint egyik játék változott át a másikba, sok magyarázat nem fűződött hozzájuk, bekapcsolódott, aki tudta, a többiek utánozták egymást. A gyerekek ilyen könnyen tanulnak! Bízom benne, hogy néhány kitartó hét után Pocokból is válhatik bárány vagy farkas vagy fa vagy akár béka esetleg bármi egyéb. Mindenképp azt szeretném, ha a néptánc része volna az életének, és azt hiszem, hogy jó úton haladunk.

U.i. Angelina Ballerinának köszönhetően a következő lépést kitalálhatod...

Szabadnapot akarok!

Mert az feltételezné, hogy dolgozom. Néha vannak rosszabb napjaim, olyankor türelmetlen vagyok. Három éve tart immár a kényszer-vakáció. Jobban mondva jó egy éve kényszer, mert két éven át igazán szívesen ültem Pocokkal itthon. Aztán amióta már nem kapom az államtól a gyereknevelési pénzt, na azóta érzem magam nagyon, de nagyon fölöslegesnek. Kicsit hiányzik a kimozdulás is, hogy emberekkel találkozzak, és újakat megismerjek. És Pocok is annyira nagy már és önálló. Nem lenne vele semmi baj. Ez megint csak azért jutott eszembe mert valamelyik nap úgy el voltam keseredve, hogy egyik foglalkozás jutott eszembe a másik után. Még bolti eladó is szívesen lennék, persze megfelelő alkalmazotti vásárlási kedvezménnyel, vagy kertész, vagy vasalni bejárónő. Nem tudom. Bármi, amit meg tudok csinálni. Még akkor is, ha a fejem sem kell használjam. Most van Algyőn egy titkárnői üresedés. Vajon arra megfelelőnek találnak-e?

Profissimo - Schmutzradierer - Kosz-radír a javából

Azért vettünk műbőr kanapét, mert arra gondoltunk, hogy nem akarunk szívszélhűdés alapos gyanújával kórházba szállítódni, amikor eljön a nap, hogy a csemeténk két nagy csokis kéznyomot hagy azon a gyönyörű narancssárga textilbevonatú nagyon drága másikon, amelyikbe annak idején menthetetlenül beleszerettem. Győzött az ész a szív felett, mint oly sokszor máskor, és úgy határoztunk, hogy amíg iskolás kor alatti gyerek van a házban, biztonságosabb a letörölhető műbőr verzió. Jajj, de várom, hogy lecserélhessem! Amúgy zárójelben megjegyzem, hogy a műbőrből sem mindegy, hogy milyet veszel, nem időtálló az összes. Az unokatestvérem pl. csóválta a fejét, amikor meglátta a miénket és szabadkozott, hogy úgyis hamar kitörik, nem jó az ilyesmibe fektetni. Aztán vagy két évre rá ők is beszereztek egy krémszínű példányt, amelynek pár hónap mérsékelten intenzív használat után elkezdett konkrétan lehámlani a felső bőrösített rétegje, és most meglehetősen csúnya. Hát ez a miénk eddig igazán volt sikálva, kenve-fenve, szerencsére még ezzel a problémával nem találkoztunk - igaz a varrás mentén itt-ott látszik már a tölteléke.

Szóval visszatérve a mi kicsi világos kanapénkra, azt hittük, hogy semmi sem bánthatja, amíg egyszer csak Pocok neki nem esett egy tollal (pix). S mire észrevettük, csupa jóindulatból igencsak félreérthetetlen rajzot hagyott egy jól látható felületen. Azt aztán sikálhattuk reggeltől estig bármivel ecettől körömlakklemosón át domestos-ig, semmivel még csak nem is halványult. Mondanom sem kell, hogy mindez tavaly júniusban történt az esküvőnk előtti héten. Rajta is van a videón és a képeken, örök emlék. Akkor szánt meg Annika, és mondta, hogy úgyis megy nemsokára haza Németországba szülőket látogatni, és hoz nekünk "Schmutzradierert", majd azzal ki lehet venni a csíkokat. A történet innen kezdve nem olyan heppiendes, mint ahogy gondolnád, mert Annika persze az otthonlét nagy örömében megfeledkezett a vásárhelyi barátnője kanapéjának a sanyarú sorsáról. A rajz azonban így is eltűnt - kábé fél éves intenzív fenéksifiteléstől. Itt lenne a végszó, DE!

A múlt héten a dm-ben kanyargóztam, amikor egyszer csak megpillantottam ezt a csomagolást, és eszembe jutott Annika. Arra gondoltam, hogy ha szerinte ez a csodaradír képes lett volna kivenni a pixet a műbőrből, akkor csak tudhat valamit. Gyorsan haza is hoztam egyet, kb. tíz lejbe került. (Nem tudom, hogy mióta lehet már kapni, és hogy meddig, mert nálunk valahogy minden úgy működik, hogy egyszer van aztán elfogy és sokáig nincs. A színfogó kendőből is mindig két csomaggal veszek ha kapok, mert aztán hetekig hiába keresem.) A dobozban négy darab valami van, pont úgy néznek ki, mint a szivacsok. Megvizezed, és nekifogsz csiszitolni. De nem ám úgy jól nekiveselkedve, hanem csak puhán-lazán. Igaz, hogy most épp nem ékesíti semmilyen remekmű a bútorzatunkat, de a konyhából a pultról egy vonással levitte azt a korom vagy ki tudja milyen karikát, amitől hetek óta képtelen voltam megszabadulni hiába cif-eztem kétszázszor. A konyhagépek olyan csillogóak, hogy talán újan is porosabbak voltak, ránézésre látszik, hogy tiszták. Pedig eddig is törölgettem őket hagyományos szivaccsal és mosószerrel. A csempém nem csíkos, a kályha ragyog. És mindehhez csak némi víz kellett és minimális erőkifejtés. A radír pedig pont úgy fogy, mint egy igazi, vagyis a használattól kopik, de nem ám fényvillám sebességgel. Biztosan eltart egy jó darabig. Anyukáknak ideális, már a csomagolása is jelzi, hogy speckó nekünk találták ki, de minden háziasszony jó hasznát veszi, ezt tanúsíthatom. Jó suvickolást kívánok! :)

Egy pillanat az egész...

Pocok szombaton legurult a lépcsőn. Pont olyan ijesztő volt, mint amilyennek hangzik. A harmadikon lakunk és elég meredek, egyenetlen, hosszú lépcsősor választja el az emeleteket egymástól. Évek óta kiráz a hideg attól a gondolattól, hogy egyszer csak megbotlunk. Szombaton épp indultunk Keresztúrra, Pocok előre ment a Mamájával, én még zártam az ajtót, "majd utolérlek", mert hiszen vár az Unokatesó, és neki egy perc maradása sincs ilyenkor. Már kanyarodtam, amikor egy nagy "jajjj" és Anyukámnak a rémült arca sosem fog kimenni a fejemből míg élek. Szaladok a gyerek után, ő közben bénultan áll a lépcső tetején és képtelen egy lépést is tenni, sőt inkább csak hátra, oda sem bír nézni.

Ha életem minden reggelén és estéjén hálát adok a Jóistennek azért, hogy Pocokkal nem történt semmi komoly baj, akkor az megközelítőleg sem lesz elég. Kb. 5-6 lépcsőfoknyit gurulhatott, azt nem láttam hogy, mert mire odaértem már beszorult a kicsi keze és lába a korlát rácsai közé és azok megállították. Nem is sírt, csak nézett a nagy szemeivel, hogy mi történt. Felkaptam és beszaladtam vele a lakásba. Faggattam, tapogattam, énekeltettem, számoltattam, szaladtattam, szoríttattam Micit. Ő pedig csak egyre kérdezte mind fogyó türelemmel, hogy akkor most már INDULHATUNK  VÉGRE Bázához?! Látszólag semmi baja nem volt. Két-három nap múlva megjelentek ugyan a kék foltok és csíkok itt is ott is a lábán, vállán, karán, de nem fájtatja azokat sem.

Sokszor el sem hiszem, hogy ennyire vigyáz ránk a Jóisten. Persze könyörgök is mindig érte, mert az ember egyszerűen nem lehet ott minden pillanatban, és a bajhoz elég annak a töredéke is. Szóval igencsak rá vagyunk mindig szorulva a segítségére.

Anyukámmal már nem volt ilyen könnyű dolgom. Szerintem mai napig sem heverte ki az esetet, folyton magát okolja, és a sokkos állapot elég sokáig nem múlt el. Csak egyre hajtogatta, hogy eddig még életében nem veszítette el a lélekjelenlétét, pedig már volt része sok mindenben (tanúsíthatom), de most nem tudott segíteni az unokáján. Annyi történt, hogy a gyerek fogta ugyan a kezét, de abban a pillanatban, amikor a lépcsősor tetejéhez értek, hirtelen kihúzta egy nagy mozdulattal, és a következő lépésnél már meg is botlott. Nem lehet vigyázni eléggé. Azért is írom meg, hátha valaki tanul a hibánkból, melyre jobb nem emlékezni, de elfelejteni sem szabad.

Régi idők apró faluja

Minden májusban felkerekedünk egy-egy délután, és elmegyünk Lőrincfalvára a dédszüleim sírját rendbe tenni, virággal beültetni. Nekik még az a méretes régi-fajta sírhelyük van, hiszen a kicsi magyar nyárádmenti faluban nem volt miért takarékoskodni a hellyel, nem telik be a temető talán soha. Viszont így megvan az a sajátossága drága Nagymamám szüleinek a sírjának, hogy olyan mint egy kis virágoskert. Csak az a kár, hogy ritkán jutunk el oda, hogy gondozzuk. Emberöltő telik-múlik, remélem mindig lesz valaki, aki egy évben egyszer virágot vigyen.

Lőrincfalván lakik mai napig a rokonságunk egy darabja. Egy olyan békebeli kicsi falut képzelj el, ahol a családok fele Fekete, a másik fele Bálint (volt hajdanán), és szinte mindenki rokon mindenkivel. Tíz perc alatt komótosan át lehet sétálni egyik feléből a másikba (gyerekként nagyobbnak tűnt), a templom és a temető hagyomány szerint a hegyen kapott helyet valamikor nagyon régen. Kettészeli a Nyárád, melyben régen remekül lehetett fürödni, ma már bokáig ér csak a vize, de a horgászok azért nem adják fel! Sokat nyaraltunk ott a dédszüleim házában míg Nagymamámék úgy nem döntöttek, hogy eladják. Utána minden feltétel adott volt ahhoz, hogy eltávolodjunk a rokonoktól, hiszen alig találkoztunk. Ennek ellenére valahányszor ott járok úgy érzem, hogy szívesen látnak, azok is, akik talán az utcán már meg sem ismernének. Ez még olyan világ, ahol nem az számít, hogy vendégem jött, mivel kínáljam és az sem fontos, hogy ha betérünk mit vigyünk. Jöttem mert erre jártam. Isten hozott, köszönöm, hogy nem kerültél el. Így kellene ennek maradni míg a világ s még két nap!

Boldog Anyáknapját!

Tegnap szedtük a kertben. Ezzel a nappalimban illatozó csokorral kívánok minden anyukának örömkönnyes szép napot.

Igazság szerint az életben szerencsés esetben sokakat szeretünk. A szüleinket és testvéreinket elsősorban, és következnek a család többi tagjai. Szeretjük a barátainkat és (azt hisszük, hogy) szeretjük a mindenkori párunkat egészen addig, míg el nem jön a nagy Ő betű, és akkor derül ki igazán, hogy milyen is az a szerelem. Hanem mindezek már-már eltörpülnek amellett, amit a gyermekünk iránt érzünk. Akinek nincs, az még csak nem is sejtheti mit jelent a lehetségesnél is sokkal de sokkal önzetlenebbül szeretni, az aggódás határán túlmenően félteni és a világ legszebb gyermekében, gyermekeiben gyönyörködni.

Isten áldjon benneteket, Anyukák!

Kampányidőszak előtt

Vásárhelyen a dolgok rossz irányba haladnak, hiszen a magyaroknak egyre kevesebb figyelmet szentelnek az elöljárók. Nem mondom, hogy mindenkinek ki kellene nyalni az ülepét, de ahhoz képest, hogy minden második járó-kelő magyar, a rendezvényeknek, eseményeknek, kedvezményeknek és megszólításoknak megközelítőleg sem szól a fele hozzánk.

Nade itt lesz a legjobb lehetőség a változtatásra június tizedikén. Szavazni kell! Az elején úgy nézett ki, hogy a magyarok egy jelöltet állítanak, bizonyos dr. Vass Leventét. Vele úgy voltunk, hogy "ki is az a Vass Levente?" és örültünk, hogy lesz olyan normális jelölt is mint Smaranda Enache, akit ismerünk, aki tökéletesen beszéli a magyar nyelvet, mi több református vallású, mindig is szívén viselte a kisebbségek sorsát, megbízható és függetlenként indul a harcba. Egy hónapja még a környezetemben mindenki rá akart szavazni, hiába román a neve. Most is meg vagyok győződve - nem csak a női szolidaritás beszél belőlem -, hogy remekül helytállna a polgármester óriási karosszékében. Csakhogy az RMDSZ gondolt egy merészet, és rávette Frunda Györgyöt arra, hogy vegye fel a kesztyűt s miután Vass Leventét elvetették, álljon be jelöltnek ő. Frunda György a városunkban közméltóság, mindenki tiszteli és szimpatizál vele. Igen, belőle is nagyon jó polgármester válnék. És ott van még dr. Benedek Imre, akiről tényleg fogalmam sincs, hogy miért indítják, de remélem, hogy abból az előzetes közvélemény-kutatásból, melynek a kérdőívére tegnap válaszoltam telefonon, kiderül, hogy mindössze pár száz szavazatot kapna, és visszalépik még épp idejében azért, hogy ne csökkentse a többiek esélyeit. A magyarok biztosan Frundára fognak szavazni, és azt hiszem, én is így teszek. Mégpedig azért, mert nem vállalhatom annak a súlyát, hogy mert szívem szerint Smaranda Enache-ra szavaznék, ő biztosan nem fogja a voksok nagy részét megkapni, viszont azokon az embereken múlhat a magyar polgármester léte vagy nem léte, akik éppen az ő elveit vallják. Nehéz kérdés ez, eddig még ilyen helyzetben sosem voltunk, hogy számunkra akár két jelölt is megfelelően nagyon jó legyen (az már megesett, hogy mindkettő irtó rossz volt) és tényleg választani kelljen, nem csak etnikai alapon. Így lesz a nagyágyúk között eldőlő harcnak azért némileg közrendi emberi vonzata is. Mert nyolc éve immár rendíthetetlenül hiszem, hogy az én szavazatom is számít, pedig még egyetlen egyszer sem nyert semmilyen szinten az, akire a pecsétet ütöttem. Lehet, hogy most Virág Dorinra kellene stemplizni? (Egy a párna, egy a szavazólap, egy lehelet, egy a szavazólap! ;) ) És még csak jövő héten jönnek a plakátok...

The Hunger Games - Az éhezők viadala

István már évek óta nem volt itthon a szülinapomon. Idén épp megérkezett s azt mondta, menjünk moziba. Már a legutóbbi ottlétünkkor szemeztünk a The Hunger Games trailer-ével, de én most mégis inkább a The Iron Lady-t néztem volna meg szívesebben. Egyrészt mert arra december óta várok, másrészt mert azt a felújított Művész Moziban vetítették volna, ahol még sosem jártunk. A vége az lett, hogy "hát a te szülinapod, menjünk amire szeretnéd, de azért a Vaslady, komolyan???". Így kötöttünk ki a The Hunger Games-nél.

Ez két dolog miatt is jó. Az első, hogy a tervezett felhőtlen szórakozás, ami ránk fért volna, ugye e mellett a film mellett nem volt meg, és nem is én választottam, tehát az István szülinapján mehetünk csöpögős akármire. Ezt már a vetítés első negyedórájában megígérte. A második pedig, hogy tulajdonképpen nekem tetszett a film, mert ha pl. a Battleship mellett kardoskodik a kedves sci-fi-imádó férjem, akkor annál biztosan nem adom be a derekam. Igen, valójában egész jól megegyezik a filmbeli ízlésünk Istvánnal, nagy a közös halmaz a szeretjük-fajtából is és a "sosem nézzük meg mert nagyon ijesztős vagy elszabadult vadállatos vagy lezuhanós-elsülyedős-mindenki meghalós katasztrófafilm". Ezen kívül azonban van mindkettőnknél egy olyan rész is, amibe a másik vagy belealszik vagy nem alszik tőle egy hétig. Nálam ez a romantikus heppiendes, nála pedig természtesen a sci-fi. Attól a pillanattól, hogy ezt tisztáztuk, többet nem volt egy igazi vitánk sem a megnézendőkkel kapcsolatban.

Visszatérve a The Hunger Games-re, teljesen másra számítottam, és kezdetben kizárólag azért voltam hajlandó belibegni rá, mert Réka előre megírta, hogy jó lesz a vége. Ez tartotta bennem a lelket a második órában is.

Maga a történet zseniális kitaláció! Amikor ilyen jó sztorik kerülnek a filmvászonra, gyanús, hogy mindig egy regény illetve írói szülemény áll a háttérben, ahogy most is az alap Suzanne Collins hasonló című trilógiája, melyet ifjúsági regénynek szánt, de hamar milliók kedvencévé lett, értem is, hogy miért. Hanem azt, amire Réka képes volt, hogy a mozi után hazament, és legyúrta az eredetit, én nem tudnám megtenni, bár kétségtelenül az előbb olvass aztán bambulj híve vagyok. Csakhogy egy dolog két és fél óra alatt végignézni, ahogy gyerekek öldökölik egymást a túlélésért. Ott el tudom takarni a szemem, és aztán hamar vége lesz (az utolsó film, aminél leginkább a padlót néztem a moziban az a Hollow Man volt és sosem fogom elfelejteni). Az megint másik dolog, hogy napokon át nem tudnám olvasni ezt a szörnyűséget (Réka, tisztellek!). Habár annyira folytatásra szomjúhozva lett vége a filmnek, hogy a kíváncsiság meglehetősen nagy. Én is tudni akarom, hogy mi lesz ezután! Feltételezem, hogy meg fogom majd várni a filmbeli folytatást. De azért örülök, hogy láttam, mert már most nagyon legendásan "must see" illatú.

A cselekmény összefoglalóját ellopom a Wikipedia-tól, és így hangzik:

A nem túl távoli jövőben Amerika már a múlté, a helyén Panem országa található az azt irányító zsarnoki Kapitóliummal és tizenkét távoli körzetével. A történet középpontjában a tizenhat éves, talpraesett Katniss Everdeen áll. Anyukájával és tizenkét éves húgával él Panem tizenkettedik körzetében. A minden évben megrendezésre kerülő "Éhezők Viadal"-ára Panem minden körzetéből egy-egy 12 és 18 év közötti fiút és lányt választanak ki, hogy azok élet-halál harcot vívjanak a fényűző, és a körzeteket irányító Kapitólium városában. A kiválasztás reggelén Katniss húgát, Prim nevét húzzák ki a tarsolyból, ám ekkor Katniss önként jelentkezik arra, hogy húga helyett ő vegyen részt a Viadalon. A másik kiválasztottal, Peeta Mellarkkal életük legfélelmetesebb és egyben legkomolyabb útjára lépnek, ahol a túlélésért való küzdelem mellett a szerelem, a döntések súlya, és a kitartás lesz a meghatározó tényező. Szembe kell nézniük az olykor kegyetlen sorssal, félelmeikkel, és önmagukkal is.

Mivel a történet maga az élmény, és nem az, ahogy végződik, nem gondolom, hogy bármit elrontanék vele, ha elírom, hogy tényleg "jó" lesz a vége. Persze erre már a trilógia meglétéből is lehet következtetni. De az idézőjel marad, mert szerintem abban semmi jó nincs, hogy 24 gyerek gyilkolja egymást azért, hogy a végén kettő életben maradhasson, és ezen a kiváltságos gazdag réteg évente egyszer jót szórakozzon. Folyton az járt az eszemben, hogy miért nem elég ezeknek a Csillag születik? Énekelhetnének, vagy fejen pöröghetnének. Az is tud vicces lenni.

István hazafele jövet csak ámuldozott, hogy végre megnéztem vele egy sci-fi-t. De szerintem ez a film nem sci-fi, az a baj. Igaz, hogy besorolás szerint az, de valójában a mai világunkban is van diktatórikus kormány nem egy. Van amelyik diktatórikusabb a másiknál. Nem is olyan régen gondolkodtam el azon, hogy mennyi múlik rajta, hogy hol születik az ember. Egy olyan helyen mint pl. Észak-Korea alig van szabadságod és szabad akaratra engedélyed. Máshol repdeshetsz és szájalhatsz mint a madár és az a hülye aki nem ezt teszi. Számunkra, a nyolcvanas évek után felnőttek számára, pedig már az is elképzelhetetlen, amit a szüleink éltek át. Hogy léteznek államhatárok? Hogy nem oda utazok és azt veszek, amit akarok (vagy amire pénzem van)? Már ezek is durva dolgok, és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy egy ember dönt mások életéről és főleg haláláról. Mert ebben a versenyben 12-18 éves gyerekek vesznek részt, de egy 16 év alattinak a "nagyok versenyében" másfél percnyi esélye sincs. Őket konkrétan halálra ítélték, úgy ahogy Katniss húga is elesett volna már az első nap ha nem az első órában. Ezért kellett neki önként jelentkezni. És persze ott van az a része is, hogy még ez a verseny sem tiszta, még azzal sem elégszenek meg, hogy a halál szájába küldenek ártatlanokat, hanem egy teljesen digitalizált világot hoznak létre, ahol bármikor bármit módosíthatnak azért hogy egyik vagy másik versenyzőt hátrányos helyzetbe hozzák. És a csavarok még itt nem fejeződnek be.

Igen, míg néztük, István húsz percenként kérte a bocsánatot, hogy pont a szülinapomon pont erre a filmre cipelt el, mert tudja, hogy most más jobb lett volna és ne haragudjak. De ez egy jó film! Igazolja az, hogy még vagy két napig konkrétan semmi egyébre nem tudtam gondolni. A napnak bármely percében, amelyet nem beszéddel töltöttem, folyton visszatértek az értelmetlen mészárlás és a rohadt gazdag de minimális ízléssel sem rendelkező polgárok képei az agyamba. Éjjel is erről álmodtam. Aztán kicsit leülepedett bennem az egész, de egészen biztos vagyok benne, hogy a folytatást mindketten nagyon várjuk, és elsők között fogunk rá jegyet váltani, bárhol legyünk a világon. Azért olyan helyre nem megyünk, ahol ezt ne lenne szabad.

Karikagyűrű

István otthon volt Húsvét előtt pár napig. Segített a szüleinek az aktuális munkákban, mert az apukája kicsit gyengélkedett. Szőlőt metszett, kertet ásott, ilyenek. Irtóra búvalbélelt arccal érkezett haza. Valahol elhagyta a karikagyűrűjét. Csak néztem a csupasz ujját, és potyogtak a könnyeim. Mit csináljunk, megtörténik. Az igazság az, hogy amikor Pocok született, én pedig pillanatnyilag ki voltam vonva a forgalomból, elég sok minden nehezedett a vállára, és teljesen új környezetben, városban, emberekkel körülvéve neki nagyon nem lehetett könnyű ügyeket intézni, lakáspapírokat intézni... Ennek meg is lett az eredménye, pár hónap alatt fogyott úgy 15 kilónyit. Sajnálni nem kell, mert előtte kicsit fölé ment a száznak, és ő sem volt elégedett. Nekem másfél évembe tellett ennyit fogyni, ő hamar megoldotta. Csakhogy ezzel az ujja is elég sokat soványodott, a gyűrűje pedig régen lötyögött már rajta rendesen. Mondogattam is neki, hogy be kellene vetetni belőle, de ő nem akarta, mert akkor már sosem lesz olyan mint régen. Hát most nem lett semmilyen. Leesett, és észre sem vette csak órák múlva. Aztán hiába kerestek össze mindent éjt nappallá téve két teljes napig, sehol nem találták.

Felkerekedtünk hát és elmentünk az ékszerészhez a Bolyai utcába újat csináltatni. Karikagyűrű nélkül az ember nem lehet nős! A mester megnézte az én gyűrűmet - az is az ő munkája -, feljegyzett valamit, aztán a fényvillám sebességével elkészítette pár nap alatt az előrejelzett két hét helyett, igaz még nincs benne gravírozás. Örültünk neki, érte mentünk, és nem pont olyan mint az enyém. Hasonlít a minta, de más a csík - most ilyen a modell. De így kettőnknek kétféle a jegygyűrűje, viszont legalább van. Kicsit furán érzem magam. Nem hibáztatom Istvánt, mert az ember elveszít dolgokat. De félek, hogy ez jelenthet valamit. Most az övé is jó szoros, nem valószínű, hogy megint elhagyja, hacsak le nem veszi akarattal valami miatt (Az egyik kedvenc szövegem, amit gyűrűbe láttam belülre gravíroztatni az, hogy "Put it back on!". Azért ez elég jó!). Tehát míg élünk különböző gyűrűt fogunk viselni. Ez most akkor baj, ugye?

Csihánytea

Lassan már számomra is unalmas, de megint nekifogtam lefogyni. El akarom érni a hatvanat. Tessék megérteni! Megvártam Húsvétot s a szülinapokat, és nekiveselkedtem.

Úgy kezdtem, hogy elő akartam venni a dietetikus által ősszel összeállított étrendeket. Amíg egyre gyülemlő káosz uralkodott az irodánkban, addig pontosan tudtam, hogy hol tartózkodik a mappa. Hanem Húsvét előtt rendet raktam egy nagy lélegzetvétellel, és valahová eltettem jó helyre, hogy tudjam, hogy hol van. Peeersze! Az első bosszúság ott kezdődött, hogy mai napig sem találom sehol. De ha meglesz, megígérem, hogy felteszem ide a blogba, hogy okuljon belőle más is ingyen.

No ez nem szegte azért teljesen a kedvemet, mert október nem volt még olyan messze, hát nagyjából emlékszem még, hogy semmi banán, semmi szőlő, semmi krumpli és semmi laska egy ideig, viszont sok zöldség, gyümölcs, folyadék, napi öt étkezés minden nap ugyanakkor. Most még azzal fűszerezem, hogy megiszok minden délelőtt három csésze zöld teát és délután három csihányt. Ezek remekül méregtelenítenek. Kicsit megutálod egy idő után... de azért aki szereti - én nagyon -, annak finom.

Eljött hát a hétfő, neki is fogtam, hanem estére már irtózatosan fájt a torkom (nem emiatt!), így le kellett nyeljek millió Negró cukorkát és forró mézes teát. Isten hozott fogyókúra! Szerencsére hamar helyrejöttem, és így nekivágtam annak is, hogy megfelelő mozgásprogramot keressek magamnak. De én olyan de olyan lusta vagyok. Ne hidd el, de így van. Addig van baj, tudom, míg nekifogok. De nem szoktam nekifogni. Most találtam egy jó futótervet abszolút kezdőknek. Épp futni szeretnék. El is képzeltem, amint a szél lengeti a Tisza-parton a copfomat és én rohanok és rengeteg zsírt égetek. Egyelőre még visszatart az, hogy egyetlen sportcipőm sem tutira futócipő és hát azt írták, hogy a megfelelő cipő az elengedhetetlen. Ha rossz a csuka, hamar fájni fog itt is ott is, és akkor biztosan hamar abbahagyják az emberek a futást. Modok jobbat: inkább el sem kezdem! :)) Közben pedig arról álmodok, hogy célba érek a félmaratonon.

Hát, majd szólok, hogy haladok. Nyárig a hatvanas a cél. Semmiképp nem elég csak a puszta tudat, hogy a testtömegindexem normál. Istvánnak viszont kijött, hogy enyhe túlsúllyal küszködik (2-3 kiló a táblázat szerint). Bele van betegedve. Állítólag a férfiak kitartóbb fogyókúrások. De ő nem foghat neki, mert valakinek kell a családban rendesen is enni, másképp hiába csodálkozunk, hogy a gyermekünk levegőn él. Milyen példát mutatunk neki?

Pocok és a pajtások

Pocok mostanában egyre többet emlegeti, hogy neki kellene testvér, s kérdi hogy hol van az ő testvére. Erre azt szoktuk mondani, hogy Bázá olyan mintha a tesód lenne, csak éppen az unokatesód. Illetve megígérjük, hogy előbb-utóbb neki is lesz testvére. Kicsit megnyugodtam az utóbbi időben. Talán jobb, ha majd most jön az új családtag ezek után, mégpedig úgy, hogy várja, mint ha kétévesen sokkoltuk volna a gyereket, hogy kell-nem kell, nesze itt a testvér, szeressed!

Hanem a legnagyobb baj mégis az, hogy nincs a környéken egyetlen becsületes, igazi, kitartó játszópajtásunk sem. Nagyon furcsa helyen lakunk. Ha az ember magyar szót hall is a játszótéren mondjuk két szülő vagy nagymama között, nagy valószínűséggel a gyerekhez már románul szólnak. Mintha minden csemete legalább félig román volna. (A tegnap még egy tiszta kínai is ott hintázott, na azzal vélhetően mandarinul beszélt az apja. Magyar egy szál sem.)

Nem is olyan régen Pocok még nagyon kis mimóza volt. Ha gyereket látott, futott a másik irányba, ha pedig utolérték a csúszdán, mindenkit maga elég engedett. Kicsit aggódtam is. Hanem mostanra megváltozott. Annyira keresi mások társaságát, hogy fut utánuk, beszélget velük, simogatja a kisebbeket, azok pedig nem értik, hogy mit mond, és csodálkoznak, hogy van, aki nem úgy beszél, ahogy ők (két-három évesen honnan is tudhatnák...). Ha nagyon idejében kimegyünk és kevés a gyerek, akkor kerül egy-egy játszótárs, a múltkor is csatakra futkározták magukat egy Adriennel, akit azért szólított le Pocok, mert micis volt a dzsekije, és aki egy fél évvel idősebb, de egy jó fejjel kisebb pirinyó kislány. Elvoltak egész délelőtt. De ő sem itt lakik, csak erre jártak épp. Ez itt mellettünk egy városszinten igen klassz játszótér, ezért sokan jönnek ide mindenfelől csúszdázni.

Hát így jutottunk el oda, hogy megbecsüljük Dánielt. Dániellel szeptember óta egy csoportba járunk a babákhoz, irtózatosan rossz kölyök. Úgy két és fél éves mostt. Tör-zúz, ront-bont és ami rosszabb, hogy verekedik és rugdosódik, az anyukája (külön jellem) pedig látványosan tehetetlen. De itt laknak két utcányira, és ugyanott játszanak. A kicsi butus gyermekem pedig ragaszkodik minden egy méter húsz alatti ismerős archoz. A múltkor, amikor jóval ebédidő múltán végül felkaptam az ölembe, hogy hazacipeljem, azt kiabálta, hogy "Segítség, Dániel ments meg!!!". Ezek után még arra is reális az esély, hogy egy oviba fognak járni, amint hazakerülünk, mert őt is a körzetibe íratták. Úgy látszik a lányom is a rosszfiúkat szereti. Mondtam is Anyukámnak, hogy nem tetszik nekem ez a Dániel. Erre ő azt mondta, hogy miért szerintem neki tetszett Edgár? Állítólag - erre nem emlékszem - ovistársak voltunk valamikor ie. és bűnrossz gyermek volt. Aztán megismerkedtünk úgy kilencedik táján, s jártunk vagy pár hónapot. Na de akkor legalább tudom, hogy miért szakítottam vele. :D

Visszatérve Pocokra, abban bízom, hogy amikor elkezd majd oviba járni, akkor ott szerez igazi barátokat, akik megértik a szavát, mert sajnos olyankor született, hogy nem adatott meg az a szerencse, hogy a családban legyen hasonló korú vagy a barátaim gyerekei között bár valaki, vagy a szomszédban, bárhol. Ezt sajnálom nagyon, de vigasztal a tudat, hogy a gyerekek nagyon könnyen barátkoznak. És hogy egyszer csak ad a Jóisten testvért is vagy kettőt.

Vagy MOL vagy nem MOL

A hír az, hogy lehet, hogy nem is megyünk sehová. Tudom, a fejcsóválók köztetek ezt már szeptemberben tudták, hogy "sok hű-hó semmiért", meg "amíg megesz, még egyszer letesz", és "aki sokat költözik az itthon marad". Tovább is van, mondjam még? Legközelebb nagy titokban settenkedünk, és csak amikor elköltöztünk valahová, akkor szólunk vissza, hogy bocsi, már nem vagyunk. Jó, tudom, ezt egy olyan közegben, ahol család van és barátok, nem is lehet kivitelezni.

Közben pedig minden tőlünk telhetőt megtettünk: elintéztük szép sorjában a papírokat, egyengettük a lakhatást és az óvodát. Felfrissítettük a kapcsolatokat és örültünk a változásnak. Hogy mi történt mégis? A MOL. Ez történt (megint). István ugyanis megegyezett velük egy bizonyos havi nettóban, mely némileg változik ugyan a ledolgozott napok és napszakok valamint az esetleges ünnepeknek megfelelően, de amely folyamatosan a körül az összeg körül mozog, melyet eddig kapott a skótoktól (persze szigorúan csak alulról közelítvén meg). Azt mondtuk, hogy ha pár száz eurónyival kevesebbet keres ugyan, de szakmailag előrelépés, mert nem mindenki alkalmaz tapasztalat nélküli geológust (eddig nem konkrétan geológusi munkákkal foglalkozott a végzettsége ellenére), akkor ezt a lehetőséget meg kell becsülni. És ami még ennél is fontosabb, hogy többet lehet együtt a család, és főleg Apuka és Pocok. Igen, az egész munkába-állás tényleg úgy kezdődött, hogy kerek egy hónapot töltött István Nagykátán, de ennek eredményeképpen ugyanannyi ideig itthon is volt. Ez pont arra volt elég, hogy jól megszokjuk a jelenlétét. Most már mind egy hetes váltásokban dolgozik majd, de csak három napja volt elmenve legutóbb, amikor Pocok elkezdett beszélgetni a szalvétatartóval, hogy "szegény szalvétának úgy hiányzik az apukája, meg kell keresnünk". Arra gondoltunk, hogy kerül nekem is munka Szegeden, és akkor bogozzuk valahogy, kijön a kettőből az, ami eddig volt. Egy csudát jön ki! Az első fizetéstől kezdve a megígértnek kb. a hetven százalékát folyósították, és bármilyen apellátára csak azt mondogatta a HR (igen, megint az a bizonyos háerrr), hogy nincs hiba, ennyi jár. Most várjuk a harmadik havit, hadd lám még milyen bónuszokat számolgatnak fel, de ha nem lesz jobb a helyzet, akkor nem költözhetünk és kész. Akkor hiába minden igyekezet, jóindulat, illúzió... Ez a pénz konkrétan csak arra elég, hogy kifizessük a lakástörlesztést és a szegedi albérletet, a rezsiket (itthon és ott) és a telefonszámlákat. Pont. A vésztartalékokhoz akkor sem fogunk hozzányúlni, ha a MOL a feje tetején trombitálja a nagy ígéreteket az év végi milliós bónuszról, melyet másfél éves késéssel folyósít a jólviselkedőknek. Ja és hab a tortán, hogy most legújabban az útiköltségeket sem hajlandók elszámolni. Folyton találnak kivetnivalót. Az ilyenektől az embernek már csak a hányingerrel kevert legyintgetéshez van kedve.

Nem arról van szó, hogy halunk éhen - ahhoz azért kellene egy-két katasztrófa -, így nem is a panasz a cél. Egyedül a csalódottság beszél most belőlem, hiszen bíztam én ebben a vállalatban, bíztam a közösebb élet ígéretében, és bíztam a jövőben. Az utóbbiba vetett hitem továbbra is rendíthetetlen. Legfeljebb marad minden a régiben, István talál megint munkát külföldön, én pedig talán Vásárhelyen, Pocok pedig remélhetőleg mehet ősszel a református oviba. A Jóisten akarata szerint.

Coldplay - Charlie Brown

Wooh, ooh ooh ooh

Stole a key
Took a car downtown where the lost boys meet
Took a car downtown and took what they offered me
To set me free
I saw the lights go down at the end of the scene
Saw the lights go down and standing in front of me

Poh ooh ooh

In my scarecrow dreams
When they smash my heart into smithereens
Be a bright red rose come bursting through concrete
And a cartoon heart
Light a fire a fire a spark
Light a fire a flame in my heart
We’ll run wild
We’ll be glowing in the dark
Oooh ooh ooh
We’ll be glowing in the dark
A-woo-a-wooooo

All the boys, all the girls, all that matters in the world
All the boys, all the girls, all the madness that occurs
All the highs all the lows, as the room a-spinning goes
We’ll run wild, we’ll be glowing in the dark

Ooooh, ooooh, ooooh
So we’ll soar
Luminous and wired
We’ll be glowing in the dark

Akciós Darina

A Darina Vásárhelyen egy az egész várost felölelő vegyesbolt-üzletlánc. Ezen kívül foglalkoznak vendéglátással is (motelek, éttermek) és más Maros megyei településeken is felütötték már és folyamatosan a fejüket. Van honlapjuk is, sőt magyarul is. :) Az üzletek sorában a második az, ahonnan mi leggyakrabban veszünk ezt-azt. :)

Most a boltokról szeretnék írni, mert erről van inkább tapasztalatom. Az egész úgy kezdődött, hogy volt egy csákó (Anyukám furcsamód ismeri), aki a nagy gyár-leépítések során munkanélkülivé vált a kilencvenes évek elején. Gondolt egyet, és nekifogott járni a környékbeli falvak gazdáihoz, összevásárolt mindenféle zöldséget-gyümölcsöt, a feleségét meg kipakolta egy forgalmas és huzatos utcasarokra a Turodban a postánál egy pult mögé kofának. Mivel jó volt az áru, és olyan helyen kereskedtek, ahonnan messze van az első napi piac, hamar fejlődésnek lendültek. Egy idő után már nem a járdán árultak, hanem beköltöztek egy bérelt helyiségbe, majd alkalmazottaik lettek, és innen kezdve határ a csillagos ég. Nem is tudom, ha képesek most már számon tartani, hogy mennyi mindent nyitottak. Ez így önmagában dicséretes, hanem a rohamos fejlődésnek kicsit pénzmosás szaga van. Persze ez nem a mi dolgunk, nem is emiatt írok.

Aki egyszer is járt Darina üzletben, netalántán onnan szokott rendszeresen vásárolni, az tudja, hogy az első és örök jellemző a zsúfoltság és az igénytelenség (a szinte csak román eladókról nem is beszélve). Bármekkora területen legyenek is berendezkedve, a polcokon az áru olyan, mintha odahányták volna, és általában nem az van a mellett, aminek lennie kellene, és különben sem találsz meg soha semmit (önkiszolgáló). Ha kérdezni mernél a legtöbb alkalmazott rád ripakodik (a múltkor is megkaptam a magamét, amiért nem láttam meg a pultja alatt a sót), ha pedig betoppansz, akkor hirtelen mindenki elfordul, nehogy szóba állj velük. Ezt többnyire azzal szoktam meghálálni - zárójelben mondom -, hogy amikor velem van Pocok, akkor hagyom, hogy űzze a kedvenc tevékenységét, ami az, hogy az áruról az árcímkét lepiszkálja, és tovább ragasztja valami egyébre. De ezt sem veszik észre, mert mondom, nem is néznek ránk.

Amúgy azért vásárolunk gyakran ott, mert közel van, még az úton sem kell átmenni, és útba esik egy játszótér is. Hanem a vásárlás kizárólag olyan termékekre vonatkozik, amelyek előre vannak csomagolva, és amellyel nem lehet cselezni. Olyanokat lehet amúgy hallani, hogy amikor lejár a hentesárú garanciája, és már jó nyálkás, akkor megmossák forró vízben, és lefagyasztják új dátummal. Különben pedig csak elég a hentespult közelébe merészkedni, olyan fertőtlenítőszag csap meg, hogy azzal a svunggal már fordulsz is kifelé. Igen, az eladók valószínűleg nagyon kicsi fizetésért dolgoznak és cserélődnek is rendesen, mert a város tele van munkanélküliekkel. Plusz végig kell nézzék, hogy mi folyik a pultok mögött, amihez szintén gyomor kell. Tehát nem csoda, ha nem csattannak ki a jókedvtől. Ennek ellenére vannak rendesebbek is. Például egy időben nagyon finom volt a kimérős tehéntúrójuk. És mindig onnan vettem Pocoknak gombócnak valót. Aztán egyszer csak amikor kértem, az eladó körülnézett és intette, hogy nem ad, mert nem friss és tudja, hogy gyereknek viszem - hozzá pedig roppant sejtelmes és sunyi arcot vágott. Ezt aztán eljátszodtuk három egymás után következő héten, azóta többet nem is kérem. Így jártunk a virslivel is. Többet már semmivel sem fogok próbálkozni, az biztos. Milyen jó, hogy szólak, másképp ki tudja, még meg is betegedtünk volna. Amúgy az a hír járja, hogy, az Aleea-n legalábbis, az óvodában a Darinából megvett "épp hogy lejárt" élelmiszerekből főznek, mert ez is valakinek a business-sze. Ezt őszintén szólva nem akarom elhinni, de éppen elég, ha tényleg a Darina a beszállítójuk, mert ott gyakorlatilag minden friss-termék folyamatosan "kicsit" le van járva.

Egyetlen előnye mégis van, ami miatt visszatérünk. Mégpedig az, hogy gyakran vannak akciós dolgok azok között, amelyekkel elvileg nem lehet csalni. Folyton féláron veszem a mosogatószert, és rengeteg (csomagolt) tejtermék van leárazva úgy, hogy 4-5 napon belül lejár a garanciájuk, de attól még teljesen jók (legalábbis penészest még sosem találtam, nem úgy mint a dombi magyarüzletben). :) S mivel én nagy gyümölcsjoghurt-rajongó vagyok - most épp ugyan megint nem, mert nekifogtam egy újabb lesoványodási akciónak -, ezek mindig kapóra jönnek. A mi hűtőnkben az ilyesmi sosem áll két napnál tovább.

Nos ezeket csak azért írtam le, mert már régen akartam pötyögni egy kicsit arról, amiket az utóbbi években tapasztaltam és hallottam, másrészt hátha van még olyan, akit elrettent a bejegyzés. A Darina általánosságban a silány minőség jelképe. Azt hiszem azért megy nekik olyan jól, mert konkrétan jelenleg itt erre van igény vagy leginkább erre van tőke.

Shall we dance - avagy az élet is kínál néha zenei aláfestést

A címben szereplő két dolog jutott eszembe akkor, amikor a Kárász utcán bandukoltam végig, a fülemben pedig megszólalt Edvin Marton-tól a First Love. Legalábbis ezen a címen szerepel az iPodomon, és ide akartam linkelni, mert gyönyörű, de nem találtam meg. Esélyes, hogy nem ez a címe, mert a net semmi ilyesmire nem ismer rá. Vannak olyan dalok, melyek sosem kerülnek le az ember playlist-jéről, és egészen biztosan tudom, hogy 5 éve is ezt hallgattam esténként, amikor visszafele zötyögtem nagy elkenődve az egyes villamossal a koliba. Íme, az élet az ember filmjét meg is zenésíti, csak kell hozzá két fülhallgató. Hihetetlen, hogy a 915 dalból pont akkor pont ott pont ezt shuffle-ozta elő. Dobbant is egy nagyot a szívem. Majdnem visszafordultam. Aztán hirtelen eszembe jutott a Shall We Dance, és helyrehozott a gondolata.

Azt hiszem, még nem írtam róla. Pedig az egyik legkedvencebb filmem. Tetszik a történet, tetszik a tánc, és Stanley Tucci-val még sosem láttam rossz filmet. Bírom azt a csákót! De amit a legeslegjobban szeretek benne, az a vége. Hogy jó a vége. És nem csak jó a vége, hanem nagyon jó a vége. Igazságos a vége. A vége olyan, amilyennek lennie kell. Általában Hollywoodban, s innen az ember által elvárt életben is, az a lényeg, hogy az új szerelem, a "big flame", legyőz majd mindent, és élnek boldogan az új kapcsolatban. Kevés az, amikor úgy lesz jó valami, hogy megmarad a régiben, illetve a régit javítja boldoggá. Hát tessék, így is lehet!

Aztán a soundtrack-je egyenesen zseniális. Némely darabját már korábban is megosztottam. Most erre balettezünk Pocokkal éppen, de a youtube-on szebbnél szebbek vannak, például a Book of Love. Ez is örök kedvenc a lejátszómon.

Azt hiszem időről időre mindenki újra kellene nézze a Shall We Dance-t. Mert vicces, aranyos, kedves, szórakoztató, és igazságos. Na és az a tangó?! ;)

Hivatalos ügyekben

A Bevándorlási Hivatalban nagyjából úgy viselkedtek, mint ahogy elvárja az ember, ha már harmadszor kénytelen visszatérni ugyanazon ügyben. Még most is hazaküldtek volna, ha nem kezdek el rinyálni, hogy ma van az utolsó nap, vinni kell a regisztrációs kártyát a gyereknek az óvodába, másképp nem veszik fel. Itt kissé megenyhült a hivatalnok szíve és a végén egész jó viszonyban váltunk el (tehát mégiscsak lehetett!). Azóta meg is érkezett a hivatalos Lakcímkártyánk. Immár lakunk.

Hanem az oviban tényleg a legpozitívabb tapasztalatok értek. Az igazgatónő nagyon kedves, és megértő, és a jó hír, hogy ő lesz a Pocok óvónénije ősztől. És mivel két utcányira lakunk, hát oda tartozunk, ezért fel is vettek, pedig nagy volt a túljelentkezés. Ez pedig megnyugtató. Talán tényleg jól választottunk, mert meg lehet az oka, hogy sok szülő átjelenti a gyereket azért, hogy oda járhasson. Emiatt kaptak is nagy ellenőrzést idén a fejükre, és külön vizsgálták, hogy a szülő is a körzetben lakik-e vagy csak a gyerek. Magyarországon nem hagyják ezek szerint huzamosabb ideig átverni magukat a hivatalok. Tény, hogy a többi iratcsomóhoz képest nekünk óriási paksamétánk volt, mellyel magyaráztuk a bizonyítványunkat, hogy igenis jogosult Pocok az odajárásra, csak éppen pont az a papír hiányzik, ami kell. De körülírtuk, és amikor utolsó percben beestem a regisztrációs kártyával, tehát látszott, hogy szülő-gyerek, mindenki ott lakik a Malom utcában, hát meg is súgta az igazgatónő, hogy "Önöket felvettük, de ne nagyon kürtöljék". Az ilyesmit valami miatt mindig titokban kell tartani. Vajon miért?

Amikor eljöttem az oviból, még épp annyi időm volt, hogy elérjem a vonatot hazafele. Zsúfolt két nap volt, de hirtelen óriási békesség árasztott el. Hiszen nekem sikerült mindent elintézni! Meg tudtam oldani a rakás kuszaság ellenére is a dolgokat. És Pocoknak úgy tűnik, remek helye lesz ősszel, vagy legalábbis a legjobb, amit most biztosíthatunk. Éreztem, hogy ha tudnék, legszívesebben menten vetnék egy cigánykereket. Büszke voltam a Nagylányomra. Aztán épp a kerítés mellett baktattam, ahonnan belátni a szép zöld udvarra s az ott játszadozó csöppségekre. Elképzeltem, hogy szeptembertől Pocok is itt fog botorkálni, szaladgálni, más gyerekekkel játszani és egy óvónénivel, aki mindig ráér. Aki jobban ráér, mint a saját anyukája. Érzem én már, hogy nekem sokkal nehezebb lesz ez az óvodásdi, mint neki.