Bébi előtt Bébi után

Az ember ilyenkor szentimenálissá válik és érzi, hogy vége lesz hamarosan az évnek. Aki nem babonás most az is meggondolja, hogy holnap disznoó egyen és lencsét s nem csirkét és pulykát... És persze nem utolsó sorban jó, ha ilyenkor amennyiben lehet rendezzük az adósságainkat (ja s ne legyen száradó ruhánk kiterítve s ez a sor szerintem végtelen).  Most ez is egy ígéret, amit épp betartani szándékszom. A mai nap különösen alkalmas erre, mert ünnepelni van ok: reggel mind gondolkoztam, hogy mi a furcsa, aztan rajöttem, hogy magamtól ébredtem fel és nem tudok visszaaludni (háromnegyed nyolckor). Ilyen nem volt már több mint nyolc hónapja, s most is csak annak köszönhető, hogy fél hétkor Édesanyám etette meg a kicsit, aki aztán visszaaludt még egy szunyóka erejéig.

Sokan félek a terhességtől, s a szülsétől bizonyára még jobban. Ismeretlen, új. De ha már ott van, kezelni kell és az olyanok számára, akik mindig mindent legjobb tudásuk szerint legjobban sőt magas jegyre igyekeztek teljesíteni ez is egy további vizsgának tekintendő. Ilyen megközelítésben sok sok egyetemi év után már-már elhiszi az ember, hogy rutin az egész. Vélhetően szerencsém volt, mert az ember olvas is lát is mindefélét, ahhoz képest nekem eléggé gondtalan volt a terhességem már az elejétől, még akkor sem lettem rosszul, mikor irtó hosszú buszozáson volt szerencsém részt venni a második hónapban, pedig amúgy már a buszok látványától is felfordul a gyomrom. A negtívumok kimerültek a kegyetlen hátfájásban, ami már az első pillanattól jelen volt és az utolsó négy hónapra jellemző gyomorégésben, az utolsó hetekben bármitől égett, amit ebéd után ettem. S ez valóban kellemetlen. És ami vicces, hogy úgy január magasságában elkezdődött egy kegyetlen koránkelési hajlam. Minden reggel hat körül már talpon voltam s tudtam, hogy ezeket a napokat még visszasírom, de egyszerűen nem tudtam tovább aludni. De legalább jó hosszúak lettek a napok, s ennek főleg a szesszióban láttam hasznát, ami nagy pocakkal is jól ment, csak az emeletremászással kezdett meggyűlni a bajom, s közben végig a negyediken laktunk. Aztán hazaköltöztünk és még nagyon sokmindent el kellett intézni, amíg egy héttel Annácskánk születése előtt végre sikerült a saját négy falunk közé költözni.

Fontos pillanat a szülész-nőgyógyász kiválasztása, Kolozsváron Dan Ona professzor úr nagyon érti a dolgát, csak van őneki egy igen nyers modora... Vásárhelyen pedig a Jóisten Bereczky Katalin doktornő kezei közé vezérelt, s róla első látása már lerítt, hogy meg lehet benne bízni. Arról, hogy milyen remek emberileg és szakmailag arról egy korábbi bejegyzésben már irogattam, minden esetre azt szeretném, ha minden babámat ő segítené a világra.

Kicsi Annánk nagyon pontosan érkezett. Még csak akkorka volt mint egy babszem vagy talán még kisebb és megjósolta az orvos, hogy Húsvéra fog születni, s idén április 13. bizony Húsvét másodnapja volt. Első leglényegesebb jótanács, hogy ne menj be időnap előtt a kórházba habár ha az első babád, úgyse fogod tudni mikor jött el az "idő nap". A kórház egy szörnyű hely, ahol csupa zsarnok ember semmibe se néz. Kiabálnak, ülhetsz ott egyedül, s közben végignézheted s hallgathatod, ahogy mindenkinek megvan már a babája, s kétszer kicserélődtek a szobában s te még mindig ott vagy egyedül és végtelenül magányosan. Száraz kenyeret mézzel csak akkor adnak ha már x órája bent vagy, mert reggelit csak annak hoznak aki estétől van bent, aki éjjel jött, az várhatja az ebédet. Nem mintha enni akarna ilyenkor az ember csak azért mégis koncepcionálisan is rosszul hangzik, plussz életed legnagyobb erőfeszítése előtt valamiből erőt is kellene meríteni. Ha van "fogadott" orvosod, akkor legalább valamennyire biztos lehetsz benne, hogy ismerős arc is megjelenik a fontos pillanatban, úgyhogy ez mindenképpen megfogadandó tanács. Ha nincs, akkor az ügyeletessel fogsz szülni, s lehet szerencséd is, de lehetsz nagyon peches is mint a későbbi szobatársam, aki egy mészáros állathoz került, akit első ránézésre golyószóróval és katonabakanccsal el lehetne képzelni, de a fehér köpeny furcsán állt rajta és ijesztően nagyok voltak a kezei. Nem azért, végül neki is sikerült világra hozni Grétit, de ég és föld a különbség az "élmény" között. Amúgy Vásárhely egyik legjobb dokijához járt terhesgondozásra, de nem gondolta, hogy fontos lenne kihangsúlyozni, hogy számít rá a szülészeten. Még egy jótanács, a csomagodban, amit jó ha idejében elkészítesz, mindenképpen legyen nagyon sok szénsavmentes folyadék (literszám, 3-4).

Szerencsém volt azzal, hogy este született kicsi Annánk, s így elvitték aludni, reggelig én is pihenhettem. Hanem akik nappal szülnek, azokat két óra múlva leviszik az újszülött osztályra, s onnan kezdve maguk vannak a babájukkal mindennemű pihenés nélkül. Másnap hajnalban egy olyan szalonba kerültünk kicsi Annámmal ahol még két anyuka volt két babával. Mindketten magyarok, nagyon jófejek, ha belegondolok milyen szerencsém is volt... a következő napokat ugyanis egymásnak nyújtott kölcsönös támasszal töltöttük, mindhárman anyatanonc-félék lévén tízpercenként kerültünk sorra a sírással, s olyankor a másik kettő vígasztalt azért, hogy mire megnyugodtunk valami miatt kiboruljon egy másikunk s így ment ez napokig... hosszú hosszú napokig. Szerintem az újszülött osztályt senki nem ússza meg prünnyögés nélkül. Máshol bizonyára nem így zajlanak a dolgok, s a modernebb világokban élők ezeken a sorokon talán elborzadnak vagy elmoslyodnak, de Vásárhelyen konkrétan így működnek a dolgok.

Annak, hogy első perctől veled van a babád, nagye lőnye, hogy hamar megtanulod, hogy kell vele bánni, s otthon nem a nagy ismeretlenbe csöppensz. A nővérek segítenek, ha éppen ráérnek, s naponta egyszer meg is fürösztik a kicsiket, s közben te tanulhatsz és figyelhetsz. Csak ezek a cseppek még nagyon sokat sírnak. Te pedig nincs honnan tudd, hogy mi a bajuk. Közben te is nagyon rosszul vagy, fáj mindened, gyógyszerek nincsenek, alig van erőd felkelni az ágyból, s ami a legrosszabb, hogy nem ülhetsz... még két kerek hétig. Ilyen körülmények között nincs türelmed egy újszülötthöz, az anyai ösztönök még napokat váratnak magukra, pihenni nem tudsz, mert ritka pocsékak az ágyak, s ha nem a te gyereked akkor valamelyik másik biztosan üvölt. Most már tudom, hogy ha a baba besárgul az nem jelent feltétlenül rosszat, sőt bizonyos felfogás szerint még jó jel is lehet, mégis ilyekor már az utolsó utáni cseppek egyike. És akkor eltörik a mécses. Folyamatosan. Haza akarsz menni, legszívesebben megszöknél, hiányik mindenki, de főleg a nyugalom. És ilyenkor bejelentik, hogy a szokásos idő lejártával még nem mehetsz haza, s ettől kezdve minden nap csak vársz és lesed, hogy engednek vagy ma sem. Húsvét van, ritka a személyzet, s mivel katolikus Húsvét van mindenki román. Az egészet még az tetézhette volna, ha mondjuk nyáron történik mindez, mert a nyolcadikon áprilisban is olyan kegyetlen a meleg hát ha kint harminc plussz fok van, akkor szerintem teljességgel elviselhetetlen. Intézd úgy, hogy ne szülj nyáron! A rémtörténeteket nem folytatom, elég ha elmesélem hogy életem egyik legszörnyűbb hetéről van szó, éppen arról, ami talán minden nőnek a legszebb kellene hogy legyen. S min múlik? A környezeten. Semmi egyében. Hasznos tanács: ilyenkor legyen egy apuka kéznél, aki napjában többször is megszaladhatja magát, mert mindig szükség van valami újra, amire nem is gondltál volna (pl. ilyen-olyan gyógyszerek bizonyos felmerült dolgokra, mert a kórház teljesen üres). Ha vihetem magammal az orvosomat, akkor a következő gyermekemet biztosan egy magánklinikán akarom megszülni. Azt a pénzt, amibe kerül, úgyis a sok apró s nagyobb zsebbe kell dugdosni a megyei kórázban is.

Azt mondják, hogy a babának másra nincs is szüksége csak élelemre, tiszta ruhára és sok sok szeretetre. Ez így ideális, de a lista ettől még nagyon hosszú. A legjobb minőségű kicsi ruhákat a Bolyai utcában találod a bébiboltban. A Puiul Mameiben (hiába híes) csak szépek de egyszerhasználatosak. Méretben valószínűleg 56-os kell, de ha nagy babát jósolnak, akkor kicsi lesz, ha kicsit, akkor nagyon lötyögni fog. Annácskám is mikor ráadtam a legkisebb ruhácskáit olyan sovány volt bennük, hogy a sírás utolért (ismét). De kitelt, azóta már a negyedik méretnél tartunk, és a tíz kilót egy álom naphosszat cipelni. :)

A pelusok közül az egyes és kettesből a micimackós Huggies a legjobb, a hármastól kezdve, mikor már sokat kezd mocorogni a baba, a Pampersnél nem találtam jobbat. Amint eléri az alsó határt, érdemes méretet cserélni, mert kényelmesebb, s mert eleve hihetetlen, hogy a kilenc kilósra ugyanaz a pelus legyen jó mint a huszonegy kilósra...

Popsivédő krémből a legjobb a Sudocrem, ahogy kipróbálod egyből érezni fogd az ujjaidon a különbséget. Kellemes levendula illata van és nagyon puha az állaga. Mi a Niveával kezdtünk, de soha többé. A Johnson's babaolajat el lehet felejteni, hacsak nem konkrétan a bőrszárítás a célunk. Ehelyett jobb a Nivea babakrém (nem popsikenőcs!).

Nálunk már a második héten kiderült, hogy a Kicsi állandóan éhes, úgyhogy onnan kezdve pótoltuk az anyatejet, egyesek szerint a NAN tejpor a legjobb a Nestle-től, ezt adjak az újszülött osztályon is, nekünk is bevált elsőre. A hipoallergén változatát eszi még mindig kicsi Anna, jóval drágább a normálnál, de ahol van allergiás precedens a családban megéri a beruhzást. Az elején etettük, amikor éhes volt, aztán rájöttünk, hogy talán nincs is ideje megemészteni két etetés között amit kapott. S így hosszú hetek kemény munkája által sikerült rendszert nevelni az életébe. Kitaláltuk, hogy csak háromóránként etetjük legyen ami lesz. Ennek az volt az eredménye, hogy az első héten fél órákat aludt evés után, s utána két órát bömbölt, fél óránként váltottuk egymást az apjával a ringatás-hallgatásban. Második héten már nyilvánvaló jele volt a javulásnak, és a harmadik héttől gyakorlatilag majdnem végigaludta az etetések közötti időt. Sokan a módszer ellen vannak, hogy hadd egyék a gyerek amikor éhes, de a  nem válik hasznára két hullafáradt idegroncs szülő, s ezzel a programmal mi is tervezni tudtunk pl. kinti sétát, alvást, s egyéb profán dolgokat. Hosszú távon neki is hasznára vált ez a "múlt századi" módszer.

Három- és hathetes kora között roppant hasfájós volt, minden idejét bömböléssel töltötte (épp a nyári szesszió közepén...). A kórházból javasolt cseppek semmit nem értek (Espumisan), végső elkeseredésemben megrohamoztam a patikát, s elsírtam a bajom, így kaptam a Grip Water-t. Abban a pillanatban, ahogy beadtam az első kanállal, elhallgatott a Kicsi, és többet elő se jött az a légszomjas sirdogálás. Még azért megitattam vele rendre a teljes üveget, de amikor elfogyott, már tényleg túlvoltunk a bajon. Azóta is várjuk a következő hoppot, a kicsi fogacskákat, amelyek örökletes módon még mostanig nem jelentkeztek. Majd talán a téli szesszióban előbukkannak egy hónap múlva.

Már csak emlék, mikor minden éjjel kétszer ugráltunk etetni... nálunk szerencsére, s a tejpornak hála, épp a nyolcadik hetében hagyott fel Annácska az éjszakai evéssel. A tápszer annyira jóllakatta este, hogy reggel hatig nem volt éhes. Azóta kilenctől alszunk hatig hétig, s ez nagyon nagyon jó dolog. Az anyatejes gyerekeknél ez a lépés elhúzódhat hónapokig, akár az első év utánra is. S miközben fontos és jó az anyatej, manapság a tejporokban is megvan minden, sőt. A leválás pedig simán megy s az alvást nem lehet eléggé megbecsülni.

A babaágy kiválasztásánál arra kell odafigyelni, hogy eléggé sűrűn legyenek a rácsok, hogy a kicsi feje ne szorulhasson be a babának, és hogy a festés ne legyen mérgező, mert egy idő után úgyis lerágja. Mi nagyon szép ágyacskát találtunk a Dózsa György utcai fenyőbútor kereskedésben. Kérésre színt is adnak neki valami páccal. Egyértelmű, hogy fehér kellett. :D A ágyneműnél könnyen beleesik az ember abba a tévedésbe, hogy valami elegáns csipkés, hófehér hímzettet vegyen, mert az tetszetős a szemnek. De mi a bohócos babás tarka (amúgy rózsaszín) változattal azért jártunk jól, mert akkor vettük észre, hogy Annácska lát, amikor elkezdte figyelni rajta a figurákat. S jobbhíján még most is elénekelget nekik. Fontos az is, hogy állítható legyen a matrac magassága (a hátad hálás lesz neked!), mi most már elértük a "mélypontot", ilyenkor nem javasolt már bent hagyni a fejvédőt, mert az segíthet a babának megszökni.

A fürdetéshez most már lehet olyan űrhajó-szerű kiskádat kapni, amiben a gyerek olyan kényelmesen ül mint egy fotelben, közben pedig nem kell tartani. Hasznos, ha van beépített hőmérője is, ami pár hónap múlva fölösleges lesz, mert aki a vizet készíti egészen biztosan megszokja már az ideális hőmérsékletet, de az elején mindenképpen jól fog ha van.

Fontos kérdés, hogy mikor kell a babát külön szobába tenni. Hát mi nagyon sajnáltuk és új ház lévén, még az ő szobája az elején nem is volt készen, úgyhogy vártunk vele a hetedik hónapig, s majdnem elkéstünk. Ideális úgy a negyedik hónap körül költöztetni, de az biztos, hogy nem egy könnyű döntés a szülőnek, aki megszokta már, hogy minden lélegzetvételét hallhatja. De ez az első elengedési teszt. Később ennél csak mind komolyabbak jönnek. :) Hanem egy bébicsősz még az ilyen alapvetően gipszkartonfalú házakban is nagy hasznot tesz már ilyenkor.

Annácskánk hat hét után ivott már almalevet délelőt. Egy időben cseresznyelevet is kapott, amikor szezonja volt. Négy hónaptól aztán bevezettük az almapépet (sosem felejtem el, az első kanál szilárd ételt tizenöt percig ette...) később rizsporral vegyítve, a különböző tejpépeket, amiket a boltokban lehet kapni. Fél évtől aztán lehetett főzicskélni mindenfélét. Most már ott tartunk pár hete, hogy elmorzsolja a kenyérhéjat, a puffasztott rizsszeletet s bármi egyebet, amit elébe teszek. De itt már sajnos egyelőre még nagy a fulladásveszély, ami csak annyit jelent, hogy nagyon oda kell figyelni.

Végső nagyon fontos tanács pedig az, hogy amennyiben lehet, ne kerülj túl messze a családodtól, amikor a baba születik. Nagyon jó döntés volt hazaköltözni, Édesanyám annyit segít, hogy soha az életben nem fogom tudni megháláni, miközben szívesen teszi, mert imádja az unokáját. A segítség főleg akkor kél el nagyon, amikor a férjem hetekre külfölde utazik, olyankor a Nagymama velünk lakik, és nagyon jól elvagyunk hárman csajosan. A segítsége nélkül eddig egészen biztos már valami szörnyű idegállapotban lennék, mert nehéz belerázódni a dolgokba. Tényleg nagyon nagyon nehéz.

Igazság szerint bizonyára többet akartam írni, s még nagyon nincs minden lefedve, de ha bármi kérdésed van, szívesen válaszolok. Sok olyan dolog van, amit én sem tudtam előre. Nagyon sok dologban segített mások tapasztalata és egy remek könyv, amit végül útravalóul még ajánlani tudok: Heidi Murkoff, Arlene Eisenberg, Sandee Hathaway - Az első 12 hónap. A bookline-ról megrendelhető. Még nem volt olyan kérdésem, amit ne tárgyalt volna a könyv a nyolcszáz plussz oldalán.

Végezetül pedig sok boldogságot és röömet kívánok minden leendő anyukának és apukának, mert ez az új élmény valóban csodálatos, élettel tölti meg a házat, értelemmel a mindennapokat s az ünnepnapokat is. Egyik nap sem olyan mint a másik, minden nap tanulunk valami újat, és minden nap minden perce tele van feladatokkal és teendőkkel. És a legklasszabb az, hogy ehhez nem kell határidőnapló!

Boldog Új Esztendőt Kívánunk!!!

összefoglalják tegnapot

már medek is

"Mi van, mindenki kidőlt?"

Emlékszel mikor voltál utoljára igazán beteg? Azt hiszem, sosem jó lerobbanni, mert az ilyesmi kifejezetten vonzza a különleges napokat. Furcsa itthon ücsörögni november elsején s egy fia temető közelébe se menni. Nem a hagyományos gesztenyemajszolás miatt, mert a párom még a hét folyamán gondoskodott arról, hogy ne maradjak le róla. Furcsa, mert még nem volt erre példa. Volt már fagyos november egy és kabáttalan november egy; esős november egy és hógolyós november egy. De bentről kifele nézős még nem volt. S ha csak az orvos tiltotta volna meg... de ez most aggódó szülői tilalom volt főleg.

A betegségről röviden csak annyit (főleg mások okulására), hogy amennyiben kicsi babád születik, s közben elég sokat kellene járj egyetemre vagy egyéb hasonló stresszfaktor állandó hatása alatt élsz, akkor eljön az idő, hogy kimerülnek a készletek. Ilyekor mindenféle buta betegségnek szabad prédájává válhatsz, s most nem kifejezetten az újfajtáról beszélek, hanem egyéb fertőző s amatör orvosok által nehezen diagnosztizálható, annál fádalmasabb s hosszabb lefolyású ráadásul karantént igénylő betegségekről. S ha szerencséd van, akkor csak te szenvedsz példátlan fej és fülfájástól, ha nincs, akkor megfertőzöd az alig fél éves babád is például hólyagoshimlővel. Én remélem, hogy az első eset áll fenn nálunk, de egy-két héten belül kiderül, hogy jelentkeznek vagy nem a pöttyök. Akkor leszek aztán igazán kétségbe. Esve. Ez amúgy nem egy Béres Csepp reklám, de ha szedtem volna, ez bizonyára nem történik meg, s most hogy szedem, remélem nem is lesz többet hasonló. 

kellemetlen, de igaz

„Félsziget - számokban”

Ha valaki jót szeretne nevetni, akkor bátran ajánlom figyelmébe azt a cikkecskét, ami a tegnapi (július 28.) Vásárhelyi Hírlap 14. oldalán jelent meg „Félsziget – számokban” címmel. Hogy a magát „Szem”-ként azonosító cikkszerző még mindig a Félsziget mámorában úszott-e vagy egyéb oka van az illusztrisra sikeredett irománynak, azt nem tudni, minden esetre a hírlapot nem úgy ismertem meg mint egy lektorálatlan korrekció nélkül kiadott lapot. Márpedig, ha ezt a cikket a szerzője vagy bárki más életében bár egyszer elolvasta volna mielőtt nyomdába küldik, bizonyára nem (így) jelent volna meg. Ezzel ugyanis az olvasókat sértik.

Vizit ez után is lesz, öt lejért

Nemrégiben rájöttem, hogy a háziorvos igen jó találmány. Az ember ismeri, bizonyára jóban van vele és kedveli is ha már megválasztotta személyes, sőt házi orvosának. Az ember elmegy, elcseveg vele, kiíratja a gyógyszert s akkor mindjárt olcsóbb, kér s kap küldőpapirt s akkor a vizsgálatok is ingyen vannak. Hónap elején. Mert mostanában úgy tizedike után igencsak ritka az a hely, ahol lenne még úgynevezett alap (fond…), huszadika után pedig hiába is probálkozunk. De ez persze a háziorvosi rendszer zsenialitásán mit sem változtat. Igaz, hogy a doktornéninik most éppen szülési szabadságon van mert az ő Annája a mi Annánk után született vagy másfél hónappal, de visszatér jövő hétfőn és én személy szerint nagyon fogok örülni neki.

Hanem létezik még egy másik találmány is, az egészségbiztosítási alap. Az ám, nagy találmány. Az ember a fizetéséből sok pénzt nem kap kézbe, hogy amikor baj van, akkor a háziorvos ezeket a papirokat megírhassa, ingyen, és egyéb orvosok kézbe vehessenek az alapján, ingyen, hogy meggyógyítsanak. Ez a biztosítás lényege. Fizetsz sokat, s ha a Fennvaló veled van, akkor abból keveset kapsz vissza. Ha nincs veled, akkor sokat kapsz vissza, de a kulcsszó itt az, hogy VISSZAkapod. Mert már kifizetted előre. mi történik szeptembertől? Vizitdíj 5 lej, szakorvosi vizit tíz lej s ha kórházba mész, egy hét száz új, erős lej. A koncepció dícséretes, majd így senki nem fog adni hálapénzt, mert az orvosok így is megkapják a magukét. Lesz sok pénz, s ha valakit lehet hülyíteni, akkor miért ne hülyítsék. (Akit nem lehet hülyíteni, az a http://www.petitieonline.ro/petitie-p61493ö48.html oldalon tiltakozhat.) Nos lévén hogy a szolgáltatási díjakat minden egyes román állampolgár már egyszer kifizette, már ebből nem logikus, hogy újabb díjakat szabjanak ki. mondjuk ki kerek perec: felháborító. Még ha ez lenne a spanyol viasz is és senki nem próbálkozott s bukott volna vele nagyot eddig, akkor érdemes volna elgondolkodni egy naív percben, hogy hátha mégis kevesebb lesz a csúszópénz. De tény, hogy néhány magéát leleményesnek gondoló európai nép vezetősége próbálkozott már ezzel, nem csak fenyegetőzött, be is vezették, meg is bukott, s a sok automatát (mert egyből nagytételben gondolkjodtak) dobhatták a szemétbe vagy tartogathatták bérbeadási céllal néhány mások hibájából sem tanuló lúzer szomszéd országnak. Most majd csak át kell állítani a koronát vagy forintot lejbe és mehet az érmebedobálás. Végezzünk egy gyors fejszámolást: mostani állás szerint másfél-két hét kórház csak a kezelő orvosnak három-ötszáz lejt jelent. Nos ehhez képest, ha ezt nem kellen fizetni, akkor az állam által ajánlott tarifa igencsak békebeli. Mindenki jál jár, gondolhatnánk: a beteg kevesebbet fizet, az orovos legálisan kapja a pénzt s nyugodtabban hajthatja esténként párnára a fejét. Ez csak megér neki is mínusz pár száz lejt havonta abból a sok száz lejből, amit haza szokott vinni a konyhára a feleségének. Csak mi a gond? A jó doktorok és nővérek annyira megszokták már azt a mozdulatot, amikor tárgyalásra készen maguk előtt összekulcsolják a kezüket szabad utat biztosítva a köpönyegük zsebe felé, hogy nem lesz könnyű leszokni róla. Nem is tudom, hogy milyen módszerekkel vagy csellel vagy netalántán többórás tanfolyammal lehetne leszoktatni őket. Pedig az egész felhájtás ebből indul ki és épp ezt kellene meggyógyítani, na de hogy ennek a még több pénz fizetése lenne a módja abban ugye mindenki érzi a paradoxont?

A Sólyomban a fagyi nem csak nem finom, hanem rossz is!

A tegnap kilátogattunk a Weekendre, mert eléggé unjuk már a környéken való körözést esti babasétáltatás álnév alatt. Ez most új helyszín. Lángost vacsiztunk a Sólyomban, ez pont olyan mint tavaly és tavaly előtt s ugyanannyiba is kerül. Kicsit nagy egy magamfajta embernek, de legalább jut a madaraknak is, a fokhagyma finom, egészséges és a környezetre sem veszélyes, ha az a bizonyos környezet is él vele. Tettünk még két kört, gyönyörködtünk a már járni sőt csúszkálni vagy egyáltalán ülni tudó kissé nagyobbacska babák mókájában, s közben eszünkbe jutott, hogy jól esne valami hideg és édes. Na jó, konkrétan a fagyira fájt a fogunk. Ki is választjuk a három-három gombócot, el is kezdem a lakmározást, de már az első falatnál furcsának érzem az ízét. A másodiknál már nyilvánvalóvá válik, hogy a külföldi, majdhogynem olaszos nevű (don valami…) gombócban, amibe málnát s csoki darabokat ígértek, málnát nem érzek, habár lehet, hogy van benne, de az avas csoki íze mindenképp elnyomja. Hát ettől persze egyből felkeveredett a gyomrom, gyorsan lepiszkáltuk közös erővel a felső gombócot. Jöhet a kókusz, de az sem száz százalékos. Kezdtem úgy érezni, hogy ez már valami személyes dolog lehet, mert a páromnak a fagyijával nem volt gond (azt leszámítva, hogy mű ízű és vizes…), mondjuk ő más ízeket preferál. A harmadik gombóc fincsi volt, de az meg mint egy ötévesé, véletlenül a fűben végezte. Azt hiszem, hogy a Weekenden a Sólyomban többet nem eszek fagyit. Sem ilyent, sem más ízűt. Emlékszem, eddig mint a város legjobb fagyija volt számon tartva. Most már igazán én a fagyi titulust is megvonnám tőle, mert talán egy gyerek még ennyitől is gyomorrontást kaphat. A finomabb manapság véleményem szerint a timkós gombócos: széles választék, ha megfordulsz, az első sarkon biztos találsz, egy lej és tényleg jó.   

Ez volt a hányadik kóklájv?

Eddig volt már néhány Félsziget, talán éppen nyolc? Az elsőre mindig emlékezni fogok akárhány évvel ez előtt is volt. Zöldfülű licistákként Anikóval kiköltöztünk sátorral, haverok, jókedv, jó koncertek, nem olyan drága mulatság. Aztán akadt olyan, amelyre azért nem jutottam el, mert épp nem voltam itthon, táborok először, később nyári egyetemek, szakmai gyakorlatok, hasznos nyári tevékenységek. A tavalyelőtti szintén emlékezetes, mert akkor visszahozván valamit az első hangulatából ismét sátoroztunk, tavaly pedig a civil falu tevékenyeként aktívan áztunk négy-öt napon át, ennek jutalmaként végül mi mehettünk görögföldre nyaralni s tovább ázni szeptemberben. Hanem akkor az mesteris felvételi után igen jól esett, őszi idő ide vagy oda. Az idéni Félsziget szintén emlékezetesnek ígérkezik, mert ez volt az első olyan, hogy itthon voltunk az egész idő alatt, mégsem mentünk ki egyszer sem. Egész hétre most nem lett volna rá amúgy sem mód, de nagyon vártuk, hogy véglegesítsék a programot, mert ki akartunk választani egy napot, amikor átvedlünk aktív szülőkből hajnalig bulizós egyetemistákba. Az első szembetűnő dolog az volt, hogy a napijegy a hetihez képest nagyságrendekkel drágább. Ezen hamar túltettük magunkat, mert azért egy jó napi legalább két érdekes koncertes buli majd minden pénzt megér, hanem a program… Nos hiába néztük jobbról, néztük balról, próbáltunk neki mosolyogni, hogy nini ez a koncert már majdnem jó, ezért majdnem érdemes kimenni, mert két elvárt tuti helyett egy majdnem miatt egyik napot sem találtuk érdemesnek. Így maradtunk itthon, gyönyörködtünk tízig a kislányunkban, s mint a jó szülőkhöz illik, húztuk a lóbőrt, amint lekoppant a kicsi szeme.

Ma reggel aztán, szokás szerint egy nappal elmaradva az aktuális Hírlaptól, olvasom, hogy nem voltak sokan (mily nagy újság), s hogy főleg a vásárhelyiek voltak kevesen, hiába hencegtek közben, hogy ide adták el a legtöbb jegyet. Boncolgatják a cikkben a szervezők az okokat, s úgy érzem becsületesen rá is tapintottak. Pénz és gagyi koncertek… Eddig okosak. Hanem amit nem értenek meg mégsem, hogy miért szereti jobban az erdélyi banda a Tankcsapdát a The Prodigy-nél. Egyszerű a válasz: nem szeretjük jobban, mert amint látni lehetett, mégiscsak a fesztiválhoz képest azon volt a legtöbb közönség. Csakhogy: a The Prodigy kb. ötször vagy tízszer vagy nem tudom hányszor több pénzért jött el mint a Tankcsapda, ebből a pénzből tehát meg lehetett volna hívni tíz olcsóbb bár de nagy eséllyel jobb zenekart, ismerteket is, csak közelebbről. A tíz között lett volna mindenkinek kettő olyan, ami tuti, az egyetlen majdnem The Prodigy helyett, ami miatt az olyan sóvárgó tekintetűek mint mi akik sosem voltak The Prodigy rajongók (s szerintem mi vagyunk a többség) nem fizetnek ki sok sok pénzt. A majdnem az nem elég jó az olyanoknak, akiknek akad jobb programjuk is. A világért sem arról van szó, hogy nincs igény külföldi nagyszabású híres zenekarokra. De akkor büdzsé ide vagy oda, legyen három négy, akikből, egy, lehet választani, kettő, különböző stílust képviselnek, hogy mindenkinek jusson egy kicsi, három, legalább egyik amolyan köznépszerűségnek örvend mint pl. Elton John. S akkor nem lehet gond (tudom, tudom… pénz… de most nézhetik a nagy kikiáltott veszteségeket…). Kilövik a naaagy sziget szervezők az erdélyiek szemét egy ilyen pontosan tíz éve elmúlt fénykorú (bár kétségtelenül nemzetközi) „sztárral”, s ha az igényességet tükrözendő nem érdekli az embereket, akkor le vagyunk sajnálva. Hadd lám a pesti szigetre egy The Prodigy és egy Nine Inch Nails hány angol, francia, olasz, legyel vagy akár pesti látogatót vonzana…

Mindent összevetve azért nekem még most is fáj egy kicsit a szívem, hogy nem volt miért kikukkantani a Félszigetre, s hogy az idei emlékezetes marad-e az csak a szervezőkön múlik. Lehet ez az egyetlen Félsziget a történelemben, amire nem mentem ki, pedig itthon voltam, csak ahhoz a következőkön sokkal sokkal jobb minőség/ár kombinációra lesz szükség.

Bíró Adrienne

Az ember nem ér rá. Mindig más dolgok akadnak, mindig más dolgok lesznek kevésbé fontosak. Az utóbbi időben nekem a blogom jutott erre a sorsra, de most másról van szó. Itt van egy link. Menj rá bátran. Nem egy roppantul jól megszerkesztett blogbejegyzésről van szó. Nincs is magyarul. De arra kérlek mégis, hogy olvasd el, mert gondosan fogalmazta valaki, aki épp abban reménykedik, hogy elolvasod te is, más is.

http://adriennebiro.wordpress.com/

Akit az első képen látsz, az Bíró Adrienne, egy 14 éves, egészségesnek tűnő marosvásárhelyi nyolcadik osztályos leányka, az osztálytársam. Ami nem látszik a képről az az, hogy ötödikben agydaganatot diagnosztizáltak nála, amelyet sikeresen meg is műtöttek Vásárhelyen. Adrienne rendbejött, és tovább járt iskolába, habár sokáig egy buta piros, nem túl kislányos baseball sapkát volt kénytelen viselni az osztályban is a varrások és a még vissza nem nőtt haja miatt. 

Kilencedikben ugyanoda felvételiztünk, de mivel két osztály is indult, én a másikba kerültem. Azt mondják, a gyerekkori barátságok hamar jönnek, hamar mennek. Sokszor így is van. Túl sokszor. Adrienne most is a barátom. 

A második képen is Bíró Adrienne-t látod, majdnem nyolc évvel később. Ma már felnőtt a leányka, de ezt ő csak belülről érzi, magát s a körülötte változó világot már nem láthatja. Gondolj bele, hogy mi minden történt veled az elmúlt nyolc évben. Erről én is csak a minap készítettem magamban számadást. És mi minden történhetett volna vele is (középiskola, egyetem, szerelmek, talán esküvő, élet a négy falon kívül...), ha nem újul ki a daganat a remek orvosi munka következtében. Jó, persze ezt nem tudhatjuk, az is lehet, hogy nem a híres vásárhelyi doktorokon múlott, hanem egyszerűen ilyen rosszféle volt a daganat. Adrienne-t kilencedik osztályban megint meg kellet műteni, jobb lehetőségek híján ismét Vásárhelyen. Az agyműtét veszélyeivel természetesen én is tisztában vagyok, nem is vádolok én senkit. De az mégiscsak szívet facsaró dolog, hogy az én barátnőm azóta teljes sötétben éli a világát. A daganatról annyit lehet tudni, s ennek is örvendeni kell, hogy jóideje nem nőtt többet a kezeléseknek köszönhetően. 

Adrienne példásan és kitartással veszi az akadályokat. Kezdte a domborírás, olvasás elsajátításával, most már gond nélkül boldogul a számítógéppel és hobbibol gyönyörű dolgokat fűz gyöngyből, pedig ezt is vakon tanulta meg. Oda jutott, hogy megveszik az alkotásait. Ügyesebb mint bármelyikünk.

Szülei elváltak, anyagi helyzetük nem bíztató hát, diáktársakként nem egy szolidáris gyűjtést szerveztünk már, magunk sem tudjuk, hogy konkrétan mire gyűjtöttünk, csak adtuk jószívvel gondolván, hogy valamire mindenképp jó lesz, s jobb helyen lesz mint a mi tízóraipénzes zsebünkben. Most azonban, hirtelen és váratlanul célja lett a gyűjtésnek. Úgy tűnik, hogy az ember vérében tényleg élet van. Adrienne visszakaphatja a látását egy őssejt-kezelésnek köszönhetően, melyet Kínában végeznek. A kapcsolatot felvették az ottani orvosokkal, akik látták a leleteit, és sok bíztatóval szolgáltak cserében. A helye is megvan, indulhatnak is... amint meglesz a pénz az útra és a kezelésre. Mindent összevetve harmincezer dolláron múlik, hogy újra láthassa magát, a tesvérét, szüleit, engem, téged... s az egész széles világot. Még Kínát is. Igen, ez most a nagy válságban is egy fél lakás ára. De ugyan mit ér a lakás, amikor emberekről van szó? Milyen nevetséges összeg ahhoz, hogy ezen múljon a barátnőm szeme világa. És mégis, épp ez a nagy akadály. Harmincezer dollár. 

Nagyon kérlek, hogy ha van rá egy mód, akkor segíts a barátnőmön. A legkisebb összegnek is nagyon megvan a helye, és sok kicsi sokra megy, én ebben hiszek. Azt nem mondhatom, hogy így meg úgy sürgős és MOST segíts, mert életveszélyről nincs szó. Csak azért nem kár minden egyes pillanat, amit úgy tölt árnyak között, hogy közben tudja, hogy csak a pénz választja el a napsütéstől? Nekem, neked csak annyiba kerül hogy besurranunk egy bankba és az alábbi számlák egyikére felpakolunk annyi pénzt, amennyit nélkülözni tudunk vagy amennyit egyébként sokkal haszontalanabb dolgokra költenénk. 

Bíró Adrienne - RAIFFEISEN BANK  

LEI–RO93RZBR0000060011526490   

EURO–RO49RZBR0000060011526506  

USD–RO59RZBR0000060011526520

Pofon, de ki nem kapja?

akkor és most

november 15.

Történt, hogy párommal gondoltunk egy merészet, és az augusztusi leánykérés méltó folytatásaként kiválasztottunk egy őszi dátumot, egy gyűrűmintát, egy otthonos kis helyszínt és a szűk rokonságunk szeme láttára egybekeltünk. Eszembe jutott egyszer-ketszer közben, hogy ez a dolog valóban ilyen egyszerű-e, hisz mégis csak olyan nagy lépés, amire az ember huszon évig készül... Nem úgy fogalmaznék mégsem, hogy egyszerű volt, de teljesen magától értetődő lépést jelentett mindkettőnk számára. Azóta lassan negyed(!) éves házasok vagyunk. Hihetetlen ugye? Az életünk pedig folyamatosan változik. Nemsokára, ha minden jól megy, visszakoltözünk Vásárhelyre, és én ezt már olyan nagyon várom. Mennyit változik az ember. 3-4 éve egyáltalán nem gonoltam volna, hogy valaha vissza fogok ide kívánkozni. Most pedig számlálom a napokat. Kolozsvárból kóstolónak elég volt ez a pár év, most míg le nem jár a sok mesteri, úgysem fogunk tőle hosszabb időre elszakadni. Az igazság az, hogy az ember egy idő után vágyik saját otthonra, ahol végre háziasszonya lehet a Karácsony szombatjának és ez most talán belátható időn belül teljesül.

Örülj te is velünk! :)

Antenne

jó-munkás emberek

Macskafogó egy s kettő

ballag már az egész bagázs

Idén úgy alakult, hogy az unokatestvérek mind egyszerre ballagtunk: a kisebbik a nyolcat végezte, a két fiú érettségizni készül, jómagamat pedig tudod. Ballagásokkal telt hát el ez a hét. Kimerítő volt nagyon. Az öcsém kezdte szerdán egy hagyományos bolyais ballagással a refiben. Nem voltam ilyenen a sajátom óta. Ez az első olyan év, hogy nincs közben vizsgám. A hagyományörzésnek megfelelően elegáns Bocskai nyakkendős társaság, negyven fok, büszke szülők, hosszú beszédek, rengeteg meghívott nem sok mondanivalóval vagy eleve mondandó nélkül, kétségbeesett keresgélés az ámen utáni kavarodásban a rokonság után, reménytelen virággal futkározás fel-le az egész épületben a kincsegetési kártyáról visszamosolygó arcok után. Tulajdonképpen jó volt a rokonságot vendégül látni, mindenkivel beszélgetni egy csöppet, de estére Édesanyámmal mozogni sem tudtunk, nem emlékszem hogy találtam el szabaddölésben az ágyamat éjfél után jóval.

Pénteken folytatódott a banzáj, mert az unokatestvérünk ballagott a művészetiben. Oda már nem kellett sietni fél órával az előtt helyet foglalni, mindössze három osztály végzett idén, kettő magyar. Még sosem jártam azon az udvaron, de meredeken másképp képzeltem el. Amolyan művészpalántákhoz méltónak. Ehelyett maga a ceremónia is csak abban volt különleges, hogy a gaudeamust az elején s a végén élőben húzta az iskola zenekara - de ez a minimum szerintem egy ilyen helyen. Egyébként leginkább egy kommunista időbeli balagás jutott eszembe az esztalhoz kiült igazagatónő, aligazgatónő s még valaki láttán. A mikrofon működött ugyan, de hallani is alig lehetett amit mondanak, érteni egyáltalán. A tömeget abszolút nem érdekelte ennek megfelelően egy idő után, ami a napon történt. Az osztályfőnökök díjazták az egész osztályt kivéve azt a 10%-ot, akik majdnem megbuktak - dícsérendő helyzetfelismerés, és az ünnepség így legalább olyan hosszú volt, mint a bolyais 15 meghívottas 12 osztályos délelőtt. Ami az igazagató szervezési képességeit tovább minősíti az az, hogy a kicsi unokatestvérünknek épp aznap volt ugyanott a líceumi felvételije, el sem tudott jönni a bátyja ballagására.

A vendéglőben szervezett családi ebédre szerintem sokáig fogok még emlékezni, pedig nem szeretnék feltétlenül. A központban a Caesar vendéglőben a pincéreknek másfél kiszolgálási sebességük van, az előételnél a sajt olyan vékonyra volt vágva, hogy ráragadt a tányérra s úgy kellett lepiszkálni, a levesben a gombócot kanállal el sem lehetett szelni, a flekkent ehetetlenül hidegen kaptam, s a káposzta salátát akkor hozták amikor mindenki megette már amit alig lehetett, s olyan ecetes volt, hogy a kávéból visszamarad cukor sem tette különösen ehetővé. A társaság színes volt, de annak hogy este hétkor kezdődött a román meccs, mindenki örült, s így az első kifogást megragadva lelépett. Az ünnepelt helyzete persze mindig kiváltságos, ő és a barátnője egyszerűen fáradtságról panaszkodva félúton faképnél hagyták a vendégeiket. Jól esett másnak is nem csak nekem. :) Útban hazafelé azon gondolkodtam, hogy mit kellett volna ehhez a délutánhoz még hozzáadni azért, hogy legyen jobb a hangulat s érezzék magukat jobban az emberek. Én minden esetre nagymamámat így unatkozni még nem láttam, pedig még fagyi is volt a végén s az is tuti, hogy a hazigazdák mindent megpróbáltak. Tanulság nincs, én legalábbis nem tudnék most egyet se megfogalmazni. Mire a mi gyerekeink ballagnak addig még sok van.

Ez az utolsó szesszióm dala. Öcsém küldte felvidítónak. S tudod, hogy nem is olyan rossz. ;)

DJ Raaban - Anima Libera 

Anima libera,
ti senti candida,
lassù nel cielo volerai
Anima libera,
sempre mi illumina,
nel buio dei pensieri miei
Anima libera,
sovente e magica,
sei la speranza dentro me
Anima libera,
leggera e unica,
nel cosmo azzurro brillerai
E non lasciare che,
paure inutili,
nascondano la luce in te
Io non ti scorderò,
io ti celebrerò,
col ritmo di questa canzone...

pót-pót esélyek

Erőst buta ötletnek tartom a szesszió előtt való benkettezést. Nagy fáradtan estem neki annak a két hétnek, ami így visszatekintve fölöslegesen túlzsúfolt volt. Az első vizsgákra még csak csak kitartott a szusz, de a végén egy fölöttébb nagylelkű és egy relatív osztályozásnak köszönhetem, hogy nem véreztem el az utolsó kanyarban - ekkor már a lekoppant a szemem a vizsgán kategoriás napokat tölöttem úgy hogy este, amikor már nem volt fejem a memorizáláshoz, leültem államvizsga dolgozatot írni hajnalig. Így történhetett, hogy ezen a héten néha egy-egy nem tudjátok hogy ezmegaz melyik teremben lesz fajta levél a groupon juttatja csak eszembe, hogy a többiek még pótszesszióznak ezerrel. A jövő heti likvidációs időszak pedig még hátra van. Ennek kapcsán jöttem rá, hogy igaza volt Édesanyámnak amikor mindig mondogatta, hogy mindennek megvan a maga ideje. Ötössel bár, de harmadik szemeszterben meglett pl a számvitel vizsgám. Pocsék és fölösleges lenne most elölről venni a számlacsoportokat. Két hete az egyetemen 4-5 órás sorokat kellett kiállni azért, hogy az ember lefizesse az újravizsgáztatási díjakat. Ennyi idő alatt át lehet venni egy fél könyvet az egyetem pedig egy csomó, de tényleg csomó pénzt. Hogy sajnálnám én, ha ott kellene ácsorogjak. Aki azt sem tudja, hogy mikor mehet még egyszer makroból azt úgysem hatja meg, ha az éppen élete utolsó vizsgája. Persze az emberek nagyrésze marad mesterire is. Kíváncsi vagyok, hogy hányukkal találkozom a még én sem döntöttem el, hogy melyik mesterin. Segítene, ha végre lehetne konkrétumokat tudni a magyar vonallal kapcsolatban is. Kiderült ugyanis, hogy  projektmenedzsment nem feltétlenül olyan mint amire számitottam - vissza a tanácstalan zónába, mert nem vagyok jelenleg felkészülve arra, hogy átmenjek román vonalra. Ez bután hangzik ugyan, de most már látom, hogy mi folyik ott. Végigfut a hideg a hátamon, ha belegondolok, hogy eredetileg nem is a magyar vonalra akartam iratkozni. Szerintem minálunk sokkal több e lehetőség és jobbfejek az emberek. S ez a kettő igen fontos.

- Mi a szél?

- A levegőnek az a része, amelyik randira igyekszik.

Egy ideje valóban hagyománnyá vált, a szerda reggeli túra Kolozsvár központjába a kedvenc újságárus bácsimhoz. Olyan kedves nekem az öreg úr a Diesel előtt. Ma például ezzel a viccel várt. Jól esnek az ilyen dolgok a mai abszolút sietős világban (vizsgáról futottam haza sejthető nagy kedvvel és lendületel újabb határidős tanulásra), a mai abszolút román Kolozsváron. A délben a kezembe nyomtak egy Funar szórólapot s megköszöntem magyarul. Közben teljes kirakat van a szobában mindenféle színű öngyújtókból, tollakból, műanyagpoharakból, zacsikból, még egy sárga hátizsákot is hoztak a minap, szennyes zokninak épp megfelelő tárhely lesz. Koncert koncert után, az ember azt gondolná, hogy a miccsnek nincs ideje kihülni, pedig dehogynem, csak az ember gyomra bírja a tegnapi kaját. Bírja? Egyetemisták vagyunk még vagy két hétig! Egyenesen csak azt tudja megemészteni! Kár, hogy vége a kampánynak. S az már személyes kár, hogy életemben először nem fogok tudni hazamenni szavazni. Jól kitalálta aki időzítette a vizsgáinkat. Ő nyilvánvalóan nem szokott szavazni.

képekben is

Arra gondoltam, hogy itt az ideje megmutatni néhány képet a ballagós dolgainkról. Nekem minden esetre jól fog esni nézegetni őket újra meg újra. Amint mindenki elküldi mindenkinek a közös fotókat, reményeim szerint ez a sorozat bővülni fog.

Csütörtökön a tóparton kezdődött minden, épp az egyetemről vonul hosszú sorban a majd kétszáz ember... ki milyen szinesen, persze mindenki szép. 

Ott aztán fotózkodtunk másfél órán át mindenki mindenkivel. Ez épp a marketingesek nagy csoportja - szétszéledve a beállított kép után.

Öt előtt aztán visszakanyarogtunk az egyetemhez...

... onnan pedig a tetőre. A tó képe enyhén szólva más most, mint 3 éve volt. Gyakorlatilag minden megváltozott, csak maga a tó maradt.

 A termet a másodévesek gyorsított eljárásban lufikkal díszítették szépre, a tanárok pedig ott voltak szép számban. Mindenkiről feltennék legszívesebben egy képet, de szerintem nem díjaznák. Itt vannak hát a lelki dékánok, akik kiemelten fontosak az egyes szakosodások számára. 

 A táblán matematikailag levezetett s útravalóul adott békából királyfivá való metamorfozis. Íme, lehetséges.

 A ballgáson mindenki egyforma ruhában, vicces kalapban... A moderátorok köszöntenek mindenkit, magyarul és egy másik nyelven. :)

 Marketingesek a szinpadon... Diplomát is kaptunk, édi rajta a szöveg. 

 Utána pedig elbúcsúzhattam a társaimtól.

 Az enyén elrepült valahová nagyon messze, de nagyobb buli volt mint gondoltam a kalapfeldobálás. Erről felkerült egy videó a netre is. Olyan jó.

http://www.youtube.com/watch?v=LTku6oXexeU

Egyelőre ennyi, a bankettről még nincsenek fotóim. De már nagyon várom, hogy lejárjanak a vizsgák s legyen ideje az embereknek megosztani őket.  Akkor te is kapsz belőlük. :)