Alternatíva a lakatos füzetre

Hamar eldöntöttem, hogy az életemben lezajló megagiga változások ellenére sem állok át babablogra a száz meg száz már létező melé, még akkor sem ha minden baba más és minden baba a legszebb a világon. Persze ez mégiscsak életre szóló tapasztalat, amit én immár sok hónapja élek úgy, hogy mindent magamnak kell kitapasztalni, előre vajmi keveset tudtam az egészről. Segített volna, ha valahol (neten) utánaolvasok, de erre két mesteri szesszió, s egy városváltós, lakásberendezős, bankitelfelvevős év elején nem maradt se időm se kedvem a baba érkezése előtt. Mostanra már a saját két talpamra álltam, de mindebből kiindulval tervezek pötyögni egy gyorstalpalót azoknak a kismamáknak, akik még nem jártak szülészeten, s itt főleg a vásárhelyi körülményeket élvezők ismernek majd magukra.

Most azonban egy ehhez félig kapcsolódó témáról szeretnék írni. Kíváncsi vagyok, hogy hányan tekintik reklámnak. Úgy kerültem idén januárban először a Marmed klinikára (a sportcsarnokkal szemben...), hogy a háziorvos ajánlotta Bereczki Katalni doktornőt az itthoni szülész-nőgyógyászomnak. Előre bocsájtom, hogy egymillió százalékosan meg vagyok vele elégedve, bizonyára vannak nála jobb nőgyógyászok a világon, de én egyre sem vágyom s ha még lesz pár gyerekem, mind vele szeretném megszülni. Kedves, aranyos, segítőkész, bíztató, fogja a kezed épp amikor kell, közben sugárzik belőle az önbizalom s a gondoskodás. Szavakba nem tudom önteni, hogy milyen hálás vagyok neki. Amikor megjelent a szülészeten 24 órás vajúdás után minden úgy ment mint ahogy annak lennie kell. S ne gondold, hogy ez minden esetben így van. De erről többet a fent említett jövőbeli, kiterjedtebb méretű bejegyzésben majd. Most csak azért meséltem el, mert a Marmed rendelőről szeretnék nem túl jót mondani, kiemelve, hogy nem az ott rendelő orvosokra értem, mert szerintem, ha ők nem volnának olyan jók mint például Bereczki doktornő, akkor régen kitehették volna a táblát a kapura. Úgy tudom a vezetőség is jobb körökből való s ennek bizonyítéka, hogy sikerült ilyen remek orvosi gárdát összekiabálni. Na de a szolgáltatások!?!? Képzeld el a világ legidiótább recepciósát, akinek annyi az egész dolga napi nyolc órában, hogy felveszi a telefont és betegeket programál, az érkező páciensektől felveszi a summát és számlát ad cserében. Az ideje fennamradó részében megfőz egy-két kávét és fenhangon pletykál a másik hasonlóan elfoglalt kollégájával. Ezért cserében kap valami fizetést és hordhat fehér köpenyt mint az igazi orvosok. Ennyi! Ehhez képest mit csinálnak? Telefonon alig lehet őket elérni, mert foglaltabb a vonal mint a legfoglaltabb vonal amit el tudsz képzelni - kétszer. Ha valahogy sikerül bekerülnöd, akkor mondanak egy időpontot, amit aztán maguknak teljesen másképp jegyeznek fel így amikor megérkezel, akkor kiderül, hogy négy helyett hatkor fognak bevenni. Elkérik a telefonszámodat, hogy ha közbejön valami, akkor szólhassanak ennek ellenére akkor tudod meg, hogy az orvosnak halaszthatatlan dolga volt s nem rendel amikor az árvízgyanús esőben nyakig vizesen odabattyogsz. Mindennek a tetejében fölényesek, udvariatlanok, és nekem személyesen egyáltalán nem lettek szimpatikusak hiába lehet magyarul is beszélni velük (ez a minimum ilyen helyen...).

Persze ennek ellenére reggel óta próbálkozom felhívni őket hogy a mai foglalásomat lemondhassam, s új időpontot kapjak, s ha megkapom, akkor el is fogok menni, mert ott rendelnek a jó orvosok. Ezt mindenki tudja, s ezért továbba is aki teheti oda megy vizsgálatokra. Továbbra is mindenki panaszkodni fog a recepciósokra, de ez még senkit sem fog eltántorítani. Nos, ez a helyzet. Hanem ígérek én valamit. Ha megérem, hogy úgy menjek oda, hogy kedvesek voltak velem s egyetlen gond sem fakad a pontatlanságukból, akkor ennek a bejegyzésnek lesz majd egy pozitív hangvételű, talán dícsérő párja.

"Mi van, mindenki kidőlt?"

Emlékszel mikor voltál utoljára igazán beteg? Azt hiszem, sosem jó lerobbanni, mert az ilyesmi kifejezetten vonzza a különleges napokat. Furcsa itthon ücsörögni november elsején s egy fia temető közelébe se menni. Nem a hagyományos gesztenyemajszolás miatt, mert a párom még a hét folyamán gondoskodott arról, hogy ne maradjak le róla. Furcsa, mert még nem volt erre példa. Volt már fagyos november egy és kabáttalan november egy; esős november egy és hógolyós november egy. De bentről kifele nézős még nem volt. S ha csak az orvos tiltotta volna meg... de ez most aggódó szülői tilalom volt főleg.

A betegségről röviden csak annyit (főleg mások okulására), hogy amennyiben kicsi babád születik, s közben elég sokat kellene járj egyetemre vagy egyéb hasonló stresszfaktor állandó hatása alatt élsz, akkor eljön az idő, hogy kimerülnek a készletek. Ilyekor mindenféle buta betegségnek szabad prédájává válhatsz, s most nem kifejezetten az újfajtáról beszélek, hanem egyéb fertőző s amatör orvosok által nehezen diagnosztizálható, annál fádalmasabb s hosszabb lefolyású ráadásul karantént igénylő betegségekről. S ha szerencséd van, akkor csak te szenvedsz példátlan fej és fülfájástól, ha nincs, akkor megfertőzöd az alig fél éves babád is például hólyagoshimlővel. Én remélem, hogy az első eset áll fenn nálunk, de egy-két héten belül kiderül, hogy jelentkeznek vagy nem a pöttyök. Akkor leszek aztán igazán kétségbe. Esve. Ez amúgy nem egy Béres Csepp reklám, de ha szedtem volna, ez bizonyára nem történik meg, s most hogy szedem, remélem nem is lesz többet hasonló.

kellemetlen, de igaz

Hajnalban a rádióban szomorú valóságot világított meg a nálam jóval éberebb és frissebb hangulatú műsorvezető: aki Romániában él, mindenki hallgat mánélét. S mielőtt Te, kedves magyarul olvasóm felhördülnél s bizonygatnád, hogy Te ugyan biztos nem, gondolj bele: kinyitod az ablakot negyven fokban, biztosan van egy dalos kedvű szomszéd, buszozol, a kölykök telefonról döngetik, kint vagy az utcán, a stoppnál megváll egy izomagyú letekert ablakkal s vigyorog, felmászol az Istneszékére békességet keresni, vállon cipelik az elemes magnót és a táskában a rengeteg pótelemet, melyek gyors ütemben mind a nagy hangerő áldozatává lesznek. S hogy szeretjük-e (van benne szeretnivaló?!?!), akarjuk-e (talán a hátunk közepére!)? Sőt!

„Félsziget - számokban”

Ha valaki jót szeretne nevetni, akkor bátran ajánlom figyelmébe azt a cikkecskét, ami a tegnapi (július 28.) Vásárhelyi Hírlap 14. oldalán jelent meg „Félsziget – számokban” címmel. Hogy a magát „Szem”-ként azonosító cikkszerző még mindig a Félsziget mámorában úszott-e vagy egyéb oka van az illusztrisra sikeredett irománynak, azt nem tudni, minden esetre a hírlapot nem úgy ismertem meg mint egy lektorálatlan korrekció nélkül kiadott lapot. Márpedig, ha ezt a cikket a szerzője vagy bárki más életében bár egyszer elolvasta volna mielőtt nyomdába küldik, bizonyára nem (így) jelent volna meg. Ezzel ugyanis az olvasókat sértik.

Vizit ez után is lesz, öt lejért

Nemrégiben rájöttem, hogy a háziorvos igen jó találmány. Az ember ismeri, bizonyára jóban van vele és kedveli is ha már megválasztotta személyes, sőt házi orvosának. Az ember elmegy, elcseveg vele, kiíratja a gyógyszert s akkor mindjárt olcsóbb, kér s kap küldőpapirt s akkor a vizsgálatok is ingyen vannak. Hónap elején. Mert mostanában úgy tizedike után igencsak ritka az a hely, ahol lenne még úgynevezett alap (fond…), huszadika után pedig hiába is probálkozunk. De ez persze a háziorvosi rendszer zsenialitásán mit sem változtat. Igaz, hogy a doktornéninik most éppen szülési szabadságon van mert az ő Annája a mi Annánk után született vagy másfél hónappal, de visszatér jövő hétfőn és én személy szerint nagyon fogok örülni neki.

Hanem létezik még egy másik találmány is, az egészségbiztosítási alap. Az ám, nagy találmány. Az ember a fizetéséből sok pénzt nem kap kézbe, hogy amikor baj van, akkor a háziorvos ezeket a papirokat megírhassa, ingyen, és egyéb orvosok kézbe vehessenek az alapján, ingyen, hogy meggyógyítsanak. Ez a biztosítás lényege. Fizetsz sokat, s ha a Fennvaló veled van, akkor abból keveset kapsz vissza. Ha nincs veled, akkor sokat kapsz vissza, de a kulcsszó itt az, hogy VISSZAkapod. Mert már kifizetted előre. mi történik szeptembertől? Vizitdíj 5 lej, szakorvosi vizit tíz lej s ha kórházba mész, egy hét száz új, erős lej. A koncepció dícséretes, majd így senki nem fog adni hálapénzt, mert az orvosok így is megkapják a magukét. Lesz sok pénz, s ha valakit lehet hülyíteni, akkor miért ne hülyítsék. (Akit nem lehet hülyíteni, az a http://www.petitieonline.ro/petitie-p61493ö48.html oldalon tiltakozhat.) Nos lévén hogy a szolgáltatási díjakat minden egyes román állampolgár már egyszer kifizette, már ebből nem logikus, hogy újabb díjakat szabjanak ki. mondjuk ki kerek perec: felháborító. Még ha ez lenne a spanyol viasz is és senki nem próbálkozott s bukott volna vele nagyot eddig, akkor érdemes volna elgondolkodni egy naív percben, hogy hátha mégis kevesebb lesz a csúszópénz. De tény, hogy néhány magéát leleményesnek gondoló európai nép vezetősége próbálkozott már ezzel, nem csak fenyegetőzött, be is vezették, meg is bukott, s a sok automatát (mert egyből nagytételben gondolkjodtak) dobhatták a szemétbe vagy tartogathatták bérbeadási céllal néhány mások hibájából sem tanuló lúzer szomszéd országnak. Most majd csak át kell állítani a koronát vagy forintot lejbe és mehet az érmebedobálás. Végezzünk egy gyors fejszámolást: mostani állás szerint másfél-két hét kórház csak a kezelő orvosnak három-ötszáz lejt jelent. Nos ehhez képest, ha ezt nem kellen fizetni, akkor az állam által ajánlott tarifa igencsak békebeli. Mindenki jál jár, gondolhatnánk: a beteg kevesebbet fizet, az orovos legálisan kapja a pénzt s nyugodtabban hajthatja esténként párnára a fejét. Ez csak megér neki is mínusz pár száz lejt havonta abból a sok száz lejből, amit haza szokott vinni a konyhára a feleségének. Csak mi a gond? A jó doktorok és nővérek annyira megszokták már azt a mozdulatot, amikor tárgyalásra készen maguk előtt összekulcsolják a kezüket szabad utat biztosítva a köpönyegük zsebe felé, hogy nem lesz könnyű leszokni róla. Nem is tudom, hogy milyen módszerekkel vagy csellel vagy netalántán többórás tanfolyammal lehetne leszoktatni őket. Pedig az egész felhájtás ebből indul ki és épp ezt kellene meggyógyítani, na de hogy ennek a még több pénz fizetése lenne a módja abban ugye mindenki érzi a paradoxont?

A Sólyomban a fagyi nem csak nem finom, hanem rossz is!

A tegnap kilátogattunk a Weekendre, mert eléggé unjuk már a környéken való körözést esti babasétáltatás álnév alatt. Ez most új helyszín. Lángost vacsiztunk a Sólyomban, ez pont olyan mint tavaly és tavaly előtt s ugyanannyiba is kerül. Kicsit nagy egy magamfajta embernek, de legalább jut a madaraknak is, a fokhagyma finom, egészséges és a környezetre sem veszélyes, ha az a bizonyos környezet is él vele. Tettünk még két kört, gyönyörködtünk a már járni sőt csúszkálni vagy egyáltalán ülni tudó kissé nagyobbacska babák mókájában, s közben eszünkbe jutott, hogy jól esne valami hideg és édes. Na jó, konkrétan a fagyira fájt a fogunk. Ki is választjuk a három-három gombócot, el is kezdem a lakmározást, de már az első falatnál furcsának érzem az ízét. A másodiknál már nyilvánvalóvá válik, hogy a külföldi, majdhogynem olaszos nevű (don valami…) gombócban, amibe málnát s csoki darabokat ígértek, málnát nem érzek, habár lehet, hogy van benne, de az avas csoki íze mindenképp elnyomja. Hát ettől persze egyből felkeveredett a gyomrom, gyorsan lepiszkáltuk közös erővel a felső gombócot. Jöhet a kókusz, de az sem száz százalékos. Kezdtem úgy érezni, hogy ez már valami személyes dolog lehet, mert a páromnak a fagyijával nem volt gond (azt leszámítva, hogy mű ízű és vizes…), mondjuk ő más ízeket preferál. A harmadik gombóc fincsi volt, de az meg mint egy ötévesé, véletlenül a fűben végezte. Azt hiszem, hogy a Weekenden a Sólyomban többet nem eszek fagyit. Sem ilyent, sem más ízűt. Emlékszem, eddig mint a város legjobb fagyija volt számon tartva. Most már igazán én a fagyi titulust is megvonnám tőle, mert talán egy gyerek még ennyitől is gyomorrontást kaphat. A finomabb manapság véleményem szerint a timkós gombócos: széles választék, ha megfordulsz, az első sarkon biztos találsz, egy lej és tényleg jó.

Ez volt a hányadik kóklájv?

Eddig volt már néhány Félsziget, talán éppen nyolc? Az elsőre mindig emlékezni fogok akárhány évvel ez előtt is volt. Zöldfülű licistákként Anikóval kiköltöztünk sátorral, haverok, jókedv, jó koncertek, nem olyan drága mulatság. Aztán akadt olyan, amelyre azért nem jutottam el, mert épp nem voltam itthon, táborok először, később nyári egyetemek, szakmai gyakorlatok, hasznos nyári tevékenységek. A tavalyelőtti szintén emlékezetes, mert akkor visszahozván valamit az első hangulatából ismét sátoroztunk, tavaly pedig a civil falu tevékenyeként aktívan áztunk négy-öt napon át, ennek jutalmaként végül mi mehettünk görögföldre nyaralni s tovább ázni szeptemberben. Hanem akkor az mesteris felvételi után igen jól esett, őszi idő ide vagy oda. Az idéni Félsziget szintén emlékezetesnek ígérkezik, mert ez volt az első olyan, hogy itthon voltunk az egész idő alatt, mégsem mentünk ki egyszer sem. Egész hétre most nem lett volna rá amúgy sem mód, de nagyon vártuk, hogy véglegesítsék a programot, mert ki akartunk választani egy napot, amikor átvedlünk aktív szülőkből hajnalig bulizós egyetemistákba. Az első szembetűnő dolog az volt, hogy a napijegy a hetihez képest nagyságrendekkel drágább. Ezen hamar túltettük magunkat, mert azért egy jó napi legalább két érdekes koncertes buli majd minden pénzt megér, hanem a program… Nos hiába néztük jobbról, néztük balról, próbáltunk neki mosolyogni, hogy nini ez a koncert már majdnem jó, ezért majdnem érdemes kimenni, mert két elvárt tuti helyett egy majdnem miatt egyik napot sem találtuk érdemesnek. Így maradtunk itthon, gyönyörködtünk tízig a kislányunkban, s mint a jó szülőkhöz illik, húztuk a lóbőrt, amint lekoppant a kicsi szeme.

Ma reggel aztán, szokás szerint egy nappal elmaradva az aktuális Hírlaptól, olvasom, hogy nem voltak sokan (mily nagy újság), s hogy főleg a vásárhelyiek voltak kevesen, hiába hencegtek közben, hogy ide adták el a legtöbb jegyet. Boncolgatják a cikkben a szervezők az okokat, s úgy érzem becsületesen rá is tapintottak. Pénz és gagyi koncertek… Eddig okosak. Hanem amit nem értenek meg mégsem, hogy miért szereti jobban az erdélyi banda a Tankcsapdát a The Prodigy-nél. Egyszerű a válasz: nem szeretjük jobban, mert amint látni lehetett, mégiscsak a fesztiválhoz képest azon volt a legtöbb közönség. Csakhogy: a The Prodigy kb. ötször vagy tízszer vagy nem tudom hányszor több pénzért jött el mint a Tankcsapda, ebből a pénzből tehát meg lehetett volna hívni tíz olcsóbb bár de nagy eséllyel jobb zenekart, ismerteket is, csak közelebbről. A tíz között lett volna mindenkinek kettő olyan, ami tuti, az egyetlen majdnem The Prodigy helyett, ami miatt az olyan sóvárgó tekintetűek mint mi akik sosem voltak The Prodigy rajongók (s szerintem mi vagyunk a többség) nem fizetnek ki sok sok pénzt. A majdnem az nem elég jó az olyanoknak, akiknek akad jobb programjuk is. A világért sem arról van szó, hogy nincs igény külföldi nagyszabású híres zenekarokra. De akkor büdzsé ide vagy oda, legyen három négy, akikből, egy, lehet választani, kettő, különböző stílust képviselnek, hogy mindenkinek jusson egy kicsi, három, legalább egyik amolyan köznépszerűségnek örvend mint pl. Elton John. S akkor nem lehet gond (tudom, tudom… pénz… de most nézhetik a nagy kikiáltott veszteségeket…). Kilövik a naaagy sziget szervezők az erdélyiek szemét egy ilyen pontosan tíz éve elmúlt fénykorú (bár kétségtelenül nemzetközi) „sztárral”, s ha az igényességet tükrözendő nem érdekli az embereket, akkor le vagyunk sajnálva. Hadd lám a pesti szigetre egy The Prodigy és egy Nine Inch Nails hány angol, francia, olasz, legyel vagy akár pesti látogatót vonzana…

Mindent összevetve azért nekem még most is fáj egy kicsit a szívem, hogy nem volt miért kikukkantani a Félszigetre, s hogy az idei emlékezetes marad-e az csak a szervezőkön múlik. Lehet ez az egyetlen Félsziget a történelemben, amire nem mentem ki, pedig itthon voltam, csak ahhoz a következőkön sokkal sokkal jobb minőség/ár kombinációra lesz szükség.

Bíró Adrienne

Az ember nem ér rá. Mindig más dolgok akadnak, mindig más dolgok lesznek kevésbé fontosak. Az utóbbi időben nekem a blogom jutott erre a sorsra, de most másról van szó. Itt van egy link. Menj rá bátran. Nem egy roppantul jól megszerkesztett blogbejegyzésről van szó. Nincs is magyarul. De arra kérlek mégis, hogy olvasd el, mert gondosan fogalmazta valaki, aki épp abban reménykedik, hogy elolvasod te is, más is.

Akit az első képen látsz, az Bíró Adrienne, egy 14 éves, egészségesnek tűnő marosvásárhelyi nyolcadik osztályos leányka, az osztálytársam. Ami nem látszik a képről az az, hogy ötödikben agydaganatot diagnosztizáltak nála, amelyet sikeresen meg is műtöttek Vásárhelyen. Adrienne rendbejött, és tovább járt iskolába, habár sokáig egy buta piros, nem túl kislányos baseball sapkát volt kénytelen viselni az osztályban is a varrások és a még vissza nem nőtt haja miatt.

Kilencedikben ugyanoda felvételiztünk, de mivel két osztály is indult, én a másikba kerültem. Azt mondják, a gyerekkori barátságok hamar jönnek, hamar mennek. Sokszor így is van. Túl sokszor. Adrienne most is a barátom.

A második képen is Bíró Adrienne-t látod, majdnem nyolc évvel később. Ma már felnőtt a leányka, de ezt ő csak belülről érzi, magát s a körülötte változó világot már nem láthatja. Gondolj bele, hogy mi minden történt veled az elmúlt nyolc évben. Erről én is csak a minap készítettem magamban számadást. És mi minden történhetett volna vele is (középiskola, egyetem, szerelmek, talán esküvő, élet a négy falon kívül...), ha nem újul ki a daganat a remek orvosi munka következtében. Jó, persze ezt nem tudhatjuk, az is lehet, hogy nem a híres vásárhelyi doktorokon múlott, hanem egyszerűen ilyen rosszféle volt a daganat. Adrienne-t kilencedik osztályban megint meg kellet műteni, jobb lehetőségek híján ismét Vásárhelyen. Az agyműtét veszélyeivel természetesen én is tisztában vagyok, nem is vádolok én senkit. De az mégiscsak szívet facsaró dolog, hogy az én barátnőm azóta teljes sötétben éli a világát. A daganatról annyit lehet tudni, s ennek is örvendeni kell, hogy jóideje nem nőtt többet a kezeléseknek köszönhetően.

Adrienne példásan és kitartással veszi az akadályokat. Kezdte a domborírás, olvasás elsajátításával, most már gond nélkül boldogul a számítógéppel és hobbibol gyönyörű dolgokat fűz gyöngyből, pedig ezt is vakon tanulta meg. Oda jutott, hogy megveszik az alkotásait. Ügyesebb mint bármelyikünk.

Szülei elváltak, anyagi helyzetük nem bíztató hát, diáktársakként nem egy szolidáris gyűjtést szerveztünk már, magunk sem tudjuk, hogy konkrétan mire gyűjtöttünk, csak adtuk jószívvel gondolván, hogy valamire mindenképp jó lesz, s jobb helyen lesz mint a mi tízóraipénzes zsebünkben. Most azonban, hirtelen és váratlanul célja lett a gyűjtésnek. Úgy tűnik, hogy az ember vérében tényleg élet van. Adrienne visszakaphatja a látását egy őssejt-kezelésnek köszönhetően, melyet Kínában végeznek. A kapcsolatot felvették az ottani orvosokkal, akik látták a leleteit, és sok bíztatóval szolgáltak cserében. A helye is megvan, indulhatnak is... amint meglesz a pénz az útra és a kezelésre. Mindent összevetve harmincezer dolláron múlik, hogy újra láthassa magát, a tesvérét, szüleit, engem, téged... s az egész széles világot. Még Kínát is. Igen, ez most a nagy válságban is egy fél lakás ára. De ugyan mit ér a lakás, amikor emberekről van szó? Milyen nevetséges összeg ahhoz, hogy ezen múljon a barátnőm szeme világa. És mégis, épp ez a nagy akadály. Harmincezer dollár.

Nagyon kérlek, hogy ha van rá egy mód, akkor segíts a barátnőmön. A legkisebb összegnek is nagyon megvan a helye, és sok kicsi sokra megy, én ebben hiszek. Azt nem mondhatom, hogy így meg úgy sürgős és MOST segíts, mert életveszélyről nincs szó. Csak azért nem kár minden egyes pillanat, amit úgy tölt árnyak között, hogy közben tudja, hogy csak a pénz választja el a napsütéstől? Nekem, neked csak annyiba kerül hogy besurranunk egy bankba és az alábbi számlák egyikére felpakolunk annyi pénzt, amennyit nélkülözni tudunk vagy amennyit egyébként sokkal haszontalanabb dolgokra költenénk.

Pofon, de ki nem kapja?

Nos a kormányzó úr mégis úgy dönött utolsó percben hogy valami teljesen másról mesélne az előtte ülő, de főleg álló kb 1500 embernek. Csak hogy mi volt az a más, azt több mint egy óra alatt sem sikerült kihámozni. Mondott innen-onnan pár anekdotát, látszott a világjártsága. Egy dolgot azonban én is megjegyeztem a sok közül, mégpedig azt, amikor megjósolta, hogy mi is eljutunk majd oda, hogy egy áruházben leszünk árucimkézők, s akkor milyen pocsék dolog lesz, ha a nagy infláció következtében egy terméket naponta háromszor kell újraárazni. Ajjaj, vajon mit képzel ez a kedves bácsi rólunk? Nem azt mondom, hogy ez a cimkézős dolog alávaló vagy megvetendő munka lenne, csak ez nem épp tipikusan az a meló, ami miatt az ember elvégez öt év egyetemet. És mégiscsak hozzánk beszélt nem az általános iskola hetedik osztályának. De az is lehet, hogy a válságról való szónoklat ebbe az egy kicsi hasonlatba tömörült, s tényelg az lesz az egyetemista sorsa, hogy az Auchanban reggel 2 lejre, esére 3 lej negyven banira cimkézi át a fél kilós kenyeret. De akkor jajj nem csak nekünk, hanem jajj mindenki másnak is.

Közben nagyon meleg lett, ajtót nyitottak, akkor kivitt a huzat, de épp ez volt a menekülési lehetőség is, amikor kiderült, hogy mivel értünk, a diákokért, jött el az elnök úr, a kérdéseknél kettőt kérdezhetünk mi, kettőt pedig a dékán úr. A kis kíváncsi. Végül 15 percig tűrtük, hogy arra a nyilvánvaló kérdésre, hogy mikor lesz nálunk is euró csűri csavarja a választ, ami egyébként egyetlen évszám volna... de akkor leléptünk nagy diszkréten. A takarítónők még mindig haptákban álltak az épületben, ami még soha nem csillagott ilyen fényesen. Értékes embereknek minimum ennyi tisztelet kijár.

Először is, elő a régi elvvel!
Először üss, és utána nyelvelj!
Így a tuti hatás, nem marad el.
Egy jó ütés nagy csodákra képes
Kitüntetés, csillagokkal ékes,
Hálás lehet az, kit Balu nevel.

És laposra ver!

Ha beindul a nagy pofonofon,
Ketten osztozunk meg a pofonokon:
Én adom és te állod majd!
Ha beindul a nagy-nagy pofonofon,
S kinő egy új púp a kobakodon,
Ne bánd, csak a féltés hajt!

Ha cseng a fül és fáj az arc a szájnál,
Valószínű, hogy valamit elhibáztál,
És szól a pofonofon, nem totojáz'.
Van itt pofon, picinke, mint a masni;
szolid horog, lendületnyi tasli,
És a balegyenes, ami megmagyaráz.
És gatyába ráz!

Ha beindul a nagy pofonofon,
Ketten osztozunk meg a pofonokon:
Én adom és te állod majd!
Ha beindul a nagy-nagy pofonofon,
S kinő egy új púp a kobakodon,
Ne bánd, csak a féltés hajt!

Nincs mit ints! Megy a bal!
Egy nagy mancs betakar.
Mint egy pincspofa belapul az orr.
És akkor
Szán is már Balu tán, ám a nagy bal után,
megy, sőt száll a szélben a jobb!
Hidd el, hogy a jobb mint a bal, ami sose jobb,
A bal úgy jobb, ha csavarod,
De legjobb az, ha nem te kapod.

A jobb jobb mint a bal, ami sose jobb.
A bal úgy, hogyha jobbodba csavarod,
De legjobb mindig az, ha nem te kapod!

Ha beindul a nagy pofonofon,
Ketten osztozunk meg a pofonokon:
Én adom és te állod majd!
Ha beindul a nagy-nagy pofonofon,
S kinő egy új púp a kobakodon,
Ne bánd, csak a féltés hajt!

Ha ütni kell, ne érd be eggyel,
Ha türni kel, tűrj jó kedvvel!
Vagy így, vagy úgy, azt ne feledd el,
Vitázni kár, egy izmos medvével!
Kár vitába szállni, kár vitába szállni, kár!

akkor és most

Decemberben nagyon jó dolog történt: megváltoztatták a vasúti menetrendet, így aztán beketült egy direkt vonat a Vásárhely-Kolozsvár szakaszra. Persze mivel ez teljes áron nagyon sok pénzbe kerül, önmagában sokat nem jelentett januárig, amikor végre nálunk is osztani kezdék az egyetemen a mesteriskenek is a CFR kuponokat. Az kapott, aki kért. Sokáig nem tudták az emberek, hogy jár nekik. Nos így már csak annyiba kerül egy jegy amennyit a buszra fizetnék, ezt pedig a szesszió lejártával ki is használtam, s felpattantam a shiny új kék nyílra.

Őszíntén kicsit szorongva ültem fel, mert a júniusi incidensem óta nem vonatoztam egyedül egyszer sem. Sosem képzeltem volna, hogy ennyire sokkoló hatással lesz rám, de azért a félelem valószínűleg sokáig bennem lesz még. Épp ezen tűnődtem az állomáson a peron mellett ücsörögve míg vártam a vonatra, amikor nagy kiabálás szakította félbe az autopszichologizálásomat. A vasúti rendőr, lehetett vagy 55 éves, az irodája felé cipelt egy nála valamivel fiatalabb férfit, akit valami lopás-félén kapott rajta. Hangosan káromkodva ráncigálta a karjától fogva, az persze egyre csak keresgélte a kifogásokat. S mivel fennállt a veszélye, hogy a procedúra miatt lekési az amúgy indulásra kész vonatját, végül meggyőzte a rendfentartót, hogy a gumibotjával gyorsan bűntetésül lássa el a baját. A rendőr gyorsan rá is állt, nyilvánvaló volt, hogy milyen jól esik neki helyt adni az aggresszivitásának. Néhány alapos suhintás aztán a tolvaj már mehetett is dolgára.

Erről akaratlanul még vagy ezer olyan dolog eszembe jutott, amiben kicsi hazánk még mindig fényévekre van a civilizáció európai szintjétől. Aztán felültem a vonatra, ami meglepően igen szép és tiszta volt, majdnem olyan mint máshol, aztán két és fél órás heves zakata után - mert hát a sínek azért még mindig a régiek - hazaérkeztem. Még jóformán le sem kászálódtam a vonatról, amikor a takarítónő már pattant is fel a seprűvel s az új szemetes zacskókkal. Ilyet a régi koszos, ragadós, furcsa szagú szerelvények esetében még nem tapasztaltam. Az igaz, hogy naponta max 3 ilyen szép vonat érkezhet Vásárhelyre, így sok dolga a hölgynek nincsen, de azt a kicsit legalább lelkiismeretesen végzi.

november 15.

Történt, hogy párommal gondoltunk egy merészet, és az augusztusi leánykérés méltó folytatásaként kiválasztottunk egy őszi dátumot, egy gyűrűmintát, egy otthonos kis helyszínt és a szűk rokonságunk szeme láttára egybekeltünk. Eszembe jutott egyszer-ketszer közben, hogy ez a dolog valóban ilyen egyszerű-e, hisz mégis csak olyan nagy lépés, amire az ember huszon évig készül... Nem úgy fogalmaznék mégsem, hogy egyszerű volt, de teljesen magától értetődő lépést jelentett mindkettőnk számára. Azóta lassan negyed(!) éves házasok vagyunk. Hihetetlen ugye? Az életünk pedig folyamatosan változik. Nemsokára, ha minden jól megy, visszakoltözünk Vásárhelyre, és én ezt már olyan nagyon várom. Mennyit változik az ember. 3-4 éve egyáltalán nem gonoltam volna, hogy valaha vissza fogok ide kívánkozni. Most pedig számlálom a napokat. Kolozsvárból kóstolónak elég volt ez a pár év, most míg le nem jár a sok mesteri, úgysem fogunk tőle hosszabb időre elszakadni. Az igazság az, hogy az ember egy idő után vágyik saját otthonra, ahol végre háziasszonya lehet a Karácsony szombatjának és ez most talán belátható időn belül teljesül.

Antenne

Nem is emlékszem, hogy mikor hallgattam utoljára zenét még akár rádióban is. Tavaly az év első felében ki nem estek a fülhallgatók a fülemből, emlékszem. Aztán történt valami, tudom is, hogy mi, és többet nem érdekeltek a kedvenc dalaim. Az volt a bajom, hogy lassan mindenikhez kötődött valami emlékem s én elhatároztam, hogy ha nem muszáj, akkor nem nézek a múltba. Különben az is megfigyelhető, hogy itthon az emberek nincsenek annyira elszakadva a külvilágtól az mp3 lejátszójuk miatt mint Magyarországon pl. Ott lassan már generációtól függetlenül, a metróban meg se mersz senkit szólítani, mert úgyse hallanák. Annyira barátságtalanok az emberek állandóan bedugott fülekkel. Vagy csak nekem tűnik úgy?

Most épp angol házi irás közben olyan csendesnek tűnt a szoba. A tévében nincs semmi, még olyan sem, ami háttérzajnak elmehetne. Akkor jutott eszembe, hogy míg Németországban voltam réges régen, folyton az Antenne Düsseldorfot hallgattam a rádióban. Sejtettem, hogy neten is fogni lehet. Szerintem nagyon profi adó s az, hogy az ember kicsi irodalmi németet halljon, igen hasznos tud lenni a nyelvkincsleépülés ellen. Mert hiába nőttem fel az Oliver Geissen Show-n, ma kettőkor pusztán kapcsoltam az rtl-re. Most már olyan nevetségesen unalmasnak tűnnek a meghívottak s a témák... No minden esetre aki kicsit is tud németül, annak ajánlom figyelmébe az Antenne Düsseldorf honlapját.

jó-munkás emberek

Mennyit kellene fizessenek neked, hogy kantinosnéni legyél? A minap elgondolkodtam, hogy én semmi pénzért nem dolgoznék ilyen helyen, aztán mindjárt meg is cáfoltam magam, mert legalább két olyan reális élethelyzet jutott eszembe, amikor annak is örülnék, ha némi aprót kereshetnék bármilyen munkával. Reggel óta dolgoznak ugye a diákok között, a hosszú sor szinte állandó, főleg ebédidőben a végét sem látni, és mi tagadás - az álldogálásról híres közgázon ez is jól meg van szervezve -, nem halad valami gyorsan, ezért kitalálták, hogy aki csak egy üveg vizet venne, az előremehet, gyorsan kifizetheti s már ott sincs, hisz a szünetek tíz percesek s nem 45. Nos ez akkor az egyszer nem működött így, amikor végre mi is kaptunk egy csöpp szünetet a hétvégi tömbösített óráinkból s elkeseredett szomjúságunkban nekiinultunk az életmentő itallal teli hűtőnek. nem nézve se jobbra se balra. De még a terem feléig sem jutottunk, már ordibált torkuk szakadtából mind a négy néni, hogy azonnal álljunk be a sorba, itt bizony nincs és soha nem is lesz többet kivételezés, nekik elegük van, hogy mindenki mindig akar valamit (eddig a pontig azt gondoltam, hogy a csuda vigye el, hogy pont most lettek becsületesek, amikor én olyan nagyon szomjas vagyok, dehát a szabály az szabály, ha mindenki betartja végül is mindenki jól jár s ők azért vannak ott, hogy betartassák...), és ő emlékszik, hogy a reggel is én voltam az, aki előrepofátlankodott és ki tudja most is mit akarok. Na itt elszakadt a fonal. Egész reggel ott ültünk órákon, még enni sem volt időnk. Azt elhiszem, hogy fáradt, frusztrált s sok a diák. Csakhogy innen addig, hogy hazudjon s ott mindenki előtt ilyeneket kiabáljon csak hogy neki legyen igaza??? Jól sejted, hogy eddig tartott a szimpátiaérzetem s megértésem a nénikkel, akiket tiszteletben tartva eddig mindig szépen sorban álltam, még a vízzel is, ha volt annyi időm, köszöntem és megköszöntem s még kedves is voltam amúgy is. Most már látom, hogy ők is csak olyan átlagos, unalmas, megsavanyodott, minden áron a bunkó igazukat bebizonyítani akaró fehérnépek, akiket ha sosem látok többet, az is túl korán lesz. S lehet élni nélkülük, ne hidd, hogy nem. Ott is hagytuk őket azonnal, kilibegtünk a sarki boltba, s ott kedves a néni, kérdezi, hogy mit szeretnénk s a víz is olcsóbb. Persze tudom, hogy a nénik nem veszítenek azzal semmit, ha nem eszem ott, az én nyerességem azonben jó nagy, ha nem látom őket. Jó lesz a hetem. Kár, hogy ez a típus mifelénk igen elterjedt, annyi sokan vannak ilyenek s mindenkit nem lehet kikerülni.

Amikor vége
Az utolsó dalnak is
Az utolsó hang is
Szétfoszlott már

Magányos tárgyak
Az elhagyott színpadon
Fölborult székek
És konok homály

Papírlapok
Egy tépett plakát
A lábunk alatt

Ki mondja meg
Dalainkból
Mennyi maradt?

Maradj velem!
Segíts nekem!
Vigyél haza!
Fogd a kezem!
Szeress nagyon!
Fáradt vagyok
S nehéz a szívem

Vígasztalj meg
Ha nem is hiszed
Hogy szebb lesz a holnap
Mondd, hogy lehet
Mondd, hogy lehet
Ha nem is tudod
Hogy hiszek neked

Amikor vége
Az utolsó dalnak is
És a varázslat
Szétfoszlott már

Mi lesz veled
Egyedül hagy
A zajos tömeg

Sebzett vagy és
Te sem tudod
Hol a helyed?

Maradj velem!
Segíts nekem!
Vigyél haza!
Fogd a kezem!
Szeres nagyon!
Fáradt vagyok
S nehéz a szívem

Vígasztalj meg!
Ha nem is hiszed
Hogy szebb lesz a holnap
Mondd, hogy lehet
Mindig lehet
Ha nem is tudod
Ha nem is hiszed

Macskafogó egy s kettő

Volna-e kedved egy egész napnyi reggeltől tartó tömbösített előadássorozat után még elmenni megnézni moziban egymás után két rajzfilmet? Nekem sem volt, de elvonszoltam magam, mert én még sosem láttam a Macskafogót. Az extrém szedentáris nap végén még a rendezőt is megnézhettük, bácsi, akinek elég nehéz a terem végében érteni a szavát. Nagy kérdés: mit rendez a rendező, ha nincsenek is színészek se díszlet sem semmi olyan, amit rendezhetne. Az ilyen tipikusan magyar rendezvényeken mindig olyan sok az ismerős. Tiszta olyan mint egy óriási házibuli, vagy legalább egy teadélután. A Filmtett Feszt folytatódik a hétvégén is, a belépés továbbra is ingyenes s a programot itt olvashatod. Újra kedvem van irni.:)

ballag már az egész bagázs

Idén úgy alakult, hogy az unokatestvérek mind egyszerre ballagtunk: a kisebbik a nyolcat végezte, a két fiú érettségizni készül, jómagamat pedig tudod. Ballagásokkal telt hát el ez a hét. Kimerítő volt nagyon. Az öcsém kezdte szerdán egy hagyományos bolyais ballagással a refiben. Nem voltam ilyenen a sajátom óta. Ez az első olyan év, hogy nincs közben vizsgám. A hagyományörzésnek megfelelően elegáns Bocskai nyakkendős társaság, negyven fok, büszke szülők, hosszú beszédek, rengeteg meghívott nem sok mondanivalóval vagy eleve mondandó nélkül, kétségbeesett keresgélés az ámen utáni kavarodásban a rokonság után, reménytelen virággal futkározás fel-le az egész épületben a kincsegetési kártyáról visszamosolygó arcok után. Tulajdonképpen jó volt a rokonságot vendégül látni, mindenkivel beszélgetni egy csöppet, de estére Édesanyámmal mozogni sem tudtunk, nem emlékszem hogy találtam el szabaddölésben az ágyamat éjfél után jóval.

Pénteken folytatódott a banzáj, mert az unokatestvérünk ballagott a művészetiben. Oda már nem kellett sietni fél órával az előtt helyet foglalni, mindössze három osztály végzett idén, kettő magyar. Még sosem jártam azon az udvaron, de meredeken másképp képzeltem el. Amolyan művészpalántákhoz méltónak. Ehelyett maga a ceremónia is csak abban volt különleges, hogy a gaudeamust az elején s a végén élőben húzta az iskola zenekara - de ez a minimum szerintem egy ilyen helyen. Egyébként leginkább egy kommunista időbeli balagás jutott eszembe az esztalhoz kiült igazagatónő, aligazgatónő s még valaki láttán. A mikrofon működött ugyan, de hallani is alig lehetett amit mondanak, érteni egyáltalán. A tömeget abszolút nem érdekelte ennek megfelelően egy idő után, ami a napon történt. Az osztályfőnökök díjazták az egész osztályt kivéve azt a 10%-ot, akik majdnem megbuktak - dícsérendő helyzetfelismerés, és az ünnepség így legalább olyan hosszú volt, mint a bolyais 15 meghívottas 12 osztályos délelőtt. Ami az igazagató szervezési képességeit tovább minősíti az az, hogy a kicsi unokatestvérünknek épp aznap volt ugyanott a líceumi felvételije, el sem tudott jönni a bátyja ballagására.

A vendéglőben szervezett családi ebédre szerintem sokáig fogok még emlékezni, pedig nem szeretnék feltétlenül. A központban a Caesar vendéglőben a pincéreknek másfél kiszolgálási sebességük van, az előételnél a sajt olyan vékonyra volt vágva, hogy ráragadt a tányérra s úgy kellett lepiszkálni, a levesben a gombócot kanállal el sem lehetett szelni, a flekkent ehetetlenül hidegen kaptam, s a káposzta salátát akkor hozták amikor mindenki megette már amit alig lehetett, s olyan ecetes volt, hogy a kávéból visszamarad cukor sem tette különösen ehetővé. A társaság színes volt, de annak hogy este hétkor kezdődött a román meccs, mindenki örült, s így az első kifogást megragadva lelépett. Az ünnepelt helyzete persze mindig kiváltságos, ő és a barátnője egyszerűen fáradtságról panaszkodva félúton faképnél hagyták a vendégeiket. Jól esett másnak is nem csak nekem. :) Útban hazafelé azon gondolkodtam, hogy mit kellett volna ehhez a délutánhoz még hozzáadni azért, hogy legyen jobb a hangulat s érezzék magukat jobban az emberek. Én minden esetre nagymamámat így unatkozni még nem láttam, pedig még fagyi is volt a végén s az is tuti, hogy a hazigazdák mindent megpróbáltak. Tanulság nincs, én legalábbis nem tudnék most egyet se megfogalmazni. Mire a mi gyerekeink ballagnak addig még sok van.

Ez az utolsó szesszióm dala. Öcsém küldte felvidítónak. S tudod, hogy nem is olyan rossz. ;)

Anima libera,
ti senti candida,
lassù nel cielo volerai
Anima libera,
sempre mi illumina,
nel buio dei pensieri miei
Anima libera,
sovente e magica,
sei la speranza dentro me
Anima libera,
leggera e unica,
nel cosmo azzurro brillerai
E non lasciare che,
paure inutili,
nascondano la luce in te
Io non ti scorderò,
io ti celebrerò,
col ritmo di questa canzone...

pót-pót esélyek

Erőst buta ötletnek tartom a szesszió előtt való benkettezést. Nagy fáradtan estem neki annak a két hétnek, ami így visszatekintve fölöslegesen túlzsúfolt volt. Az első vizsgákra még csak csak kitartott a szusz, de a végén egy fölöttébb nagylelkű és egy relatív osztályozásnak köszönhetem, hogy nem véreztem el az utolsó kanyarban - ekkor már a lekoppant a szemem a vizsgán kategoriás napokat tölöttem úgy hogy este, amikor már nem volt fejem a memorizáláshoz, leültem államvizsga dolgozatot írni hajnalig. Így történhetett, hogy ezen a héten néha egy-egy nem tudjátok hogy ezmegaz melyik teremben lesz fajta levél a groupon juttatja csak eszembe, hogy a többiek még pótszesszióznak ezerrel. A jövő heti likvidációs időszak pedig még hátra van. Ennek kapcsán jöttem rá, hogy igaza volt Édesanyámnak amikor mindig mondogatta, hogy mindennek megvan a maga ideje. Ötössel bár, de harmadik szemeszterben meglett pl a számvitel vizsgám. Pocsék és fölösleges lenne most elölről venni a számlacsoportokat. Két hete az egyetemen 4-5 órás sorokat kellett kiállni azért, hogy az ember lefizesse az újravizsgáztatási díjakat. Ennyi idő alatt át lehet venni egy fél könyvet az egyetem pedig egy csomó, de tényleg csomó pénzt. Hogy sajnálnám én, ha ott kellene ácsorogjak. Aki azt sem tudja, hogy mikor mehet még egyszer makroból azt úgysem hatja meg, ha az éppen élete utolsó vizsgája. Persze az emberek nagyrésze marad mesterire is. Kíváncsi vagyok, hogy hányukkal találkozom a még én sem döntöttem el, hogy melyik mesterin. Segítene, ha végre lehetne konkrétumokat tudni a magyar vonallal kapcsolatban is. Kiderült ugyanis, hogy projektmenedzsment nem feltétlenül olyan mint amire számitottam - vissza a tanácstalan zónába, mert nem vagyok jelenleg felkészülve arra, hogy átmenjek román vonalra. Ez bután hangzik ugyan, de most már látom, hogy mi folyik ott. Végigfut a hideg a hátamon, ha belegondolok, hogy eredetileg nem is a magyar vonalra akartam iratkozni. Szerintem minálunk sokkal több e lehetőség és jobbfejek az emberek. S ez a kettő igen fontos.

- Mi a szél?

Egy ideje valóban hagyománnyá vált, a szerda reggeli túra Kolozsvár központjába a kedvenc újságárus bácsimhoz. Olyan kedves nekem az öreg úr a Diesel előtt. Ma például ezzel a viccel várt. Jól esnek az ilyen dolgok a mai abszolút sietős világban (vizsgáról futottam haza sejthető nagy kedvvel és lendületel újabb határidős tanulásra), a mai abszolút román Kolozsváron. A délben a kezembe nyomtak egy Funar szórólapot s megköszöntem magyarul. Közben teljes kirakat van a szobában mindenféle színű öngyújtókból, tollakból, műanyagpoharakból, zacsikból, még egy sárga hátizsákot is hoztak a minap, szennyes zokninak épp megfelelő tárhely lesz. Koncert koncert után, az ember azt gondolná, hogy a miccsnek nincs ideje kihülni, pedig dehogynem, csak az ember gyomra bírja a tegnapi kaját. Bírja? Egyetemisták vagyunk még vagy két hétig! Egyenesen csak azt tudja megemészteni! Kár, hogy vége a kampánynak. S az már személyes kár, hogy életemben először nem fogok tudni hazamenni szavazni. Jól kitalálta aki időzítette a vizsgáinkat. Ő nyilvánvalóan nem szokott szavazni.

képekben is

Arra gondoltam, hogy itt az ideje megmutatni néhány képet a ballagós dolgainkról. Nekem minden esetre jól fog esni nézegetni őket újra meg újra. Amint mindenki elküldi mindenkinek a közös fotókat, reményeim szerint ez a sorozat bővülni fog.

Csütörtökön a tóparton kezdődött minden, épp az egyetemről vonul hosszú sorban a majd kétszáz ember... ki milyen szinesen, persze mindenki szép.

Ott aztán fotózkodtunk másfél órán át mindenki mindenkivel. Ez épp a marketingesek nagy csoportja - szétszéledve a beállított kép után.

... onnan pedig a tetőre. A tó képe enyhén szólva más most, mint 3 éve volt. Gyakorlatilag minden megváltozott, csak maga a tó maradt.

A termet a másodévesek gyorsított eljárásban lufikkal díszítették szépre, a tanárok pedig ott voltak szép számban. Mindenkiről feltennék legszívesebben egy képet, de szerintem nem díjaznák. Itt vannak hát a lelki dékánok, akik kiemelten fontosak az egyes szakosodások számára.

A táblán matematikailag levezetett s útravalóul adott békából királyfivá való metamorfozis. Íme, lehetséges.

A ballgáson mindenki egyforma ruhában, vicces kalapban... A moderátorok köszöntenek mindenkit, magyarul és egy másik nyelven. :)

Az enyén elrepült valahová nagyon messze, de nagyobb buli volt mint gondoltam a kalapfeldobálás. Erről felkerült egy videó a netre is. Olyan jó.

Egyelőre ennyi, a bankettről még nincsenek fotóim. De már nagyon várom, hogy lejárjanak a vizsgák s legyen ideje az embereknek megosztani őket. Akkor te is kapsz belőlük. :)

lila ruha, húsz perces frizura, stand up-vonat, jobbik cipő, papirkép a tortán, buli hajnalig

Magamon észrevettem már, hogy írni mindig akkor van időm, amikor épp vizsga előtt állok. :) Holnap lenne a biztosítások, újabb roppant tipikusan marketing kötelező tantárgy.

A bankett immár pont egy hete volt, akkor szerettem volna frissében írni róla. A ballagás már biztosan sokaknak mottót adott a stand up for the champions-szal. Ezzel kezdődött a buli is nagy vonatozással s ez valahogy állandó motivuma volt az egész napnak. Táncoltunk így-úgy, de vonatozni mindenre lehet. S bár nem vagyunk a dal által különlegesebbek mint bárki más, mert egy ideje mindenki erre dobálja a kalapját, eddig még sosem figyeltem meg a szöveget, ami most olyan jól jön, mert ebben az időszakban megpróbáltatáson kívül más nem is készül, úgy néz ki. Jobb volt így, hogy nem a Kispál maradt, aminek szerintem az az oka, hogy amikor endre kitatálta, akkor én boldogan helyeseltem. Mire megy az ember néha egy kis taktikával!

Visszatérve a mulatozásonkra, hát az olyan jól telt. Reggel még zseniális ötlet alapján elugrottam venni egy kevésbé orbitális sarkú cipőt s abban aztán végig lehetett ropni, mert bizony este nyolcra a bátrabbaknak leugrált a lábáról a topán a fájdalomtól s táncolhattak szakadt harisnyában az üvegszilánkok között. A lila ruhámban, ami - hangsúlyozom - ajándék volt, nem én választottam (!), végül egészen jól éreztem magam, s ráadásul ilyen színű egy sem volt még egy az egész teremben, csak Gyrukusz csóválta a fejét erőst s nem tudta mire vélni a hirtelen színbeli megszelidülsét.

A hangulat s a kaja s minden nagyon jó volt, pedig a DJ komoly életveszélyben volt sokáig, majdnem a vízben landolt kétszer laptopostól meg pár cipőrepülős fenyegetés is elhangzott innen-onnan. Nem tett rossz zenét, de azt nagyon pocsékul összekeverve egy nulla pont egyes winamp shuffle módban már nála több intelligenciával rendelkezett volna. De azért vonatozni tényleg mindenre lehetett, a kedv megvolt részint a sok és sokféle piának köszönhetően. A tanárok is ejöttek, nem szépszámban, de mondjuk úgy, hogy ott volt, aki számít. Táncoltak, buliztak, szerintem jól érezték magukat.

S amikor vége lett, akkor elgondolkotam, hogy ez volt az utolsó közös évfolyami akciónk.. meg igazán ez volt a legelső leszámítva a mikrovizsgát a legelején. Miért nem lehet bankettel ünnepelni mondjuk minden lejárt évet? Annyira összerázná a bandát. Minimális ugyan, de közösségérzésem volt ez alatt a délután - este - éjszaka alatt. Anekdota is szültett bőven, ahol új és régi párocskák adtak pletykálnivalót, igazi közösség hát, mondom én. Ezek azonban megérdemelnek egy másik bejegyzést. Előre csak annyit, hogy néha az embernek nem a Jack Daniels fordítja fel a gyomrát, hanem látni ennél émelyítőbb dolgokat is egy-egy tanár-diák összejövetelen. Aki tudja, hogy mire gondolok, mondja "tulipán - hehehe"!

Come vorei vorei amarti meno
e invece no
niente oltre te
e invece no
sei padrone di me.

Come vorrei vorrei volerti meno
come si fa? Bella come sei.
Come si fa! Con quel cuore che hai.

Sempre
sempre
sempre
sempre tu

sempre
sempre insistentemente.

Nella mente insistente tu
nella mente insistentemente.

Che lo voglia o no?
Ho voglia sempre voglia di te

Ohoho!

Come vorei vorei amarti meno
come si fa? Bella come sei.
Come si fa! Con quel cuore che hai.

Sempre
sempre
sempre
sempre tu

sempre
sempre insistentemente.
Nella mente insistente tu
nella mente insistentemente.

Che lo voglia o no?
Ho voglia sempre voglia di te

Ohoho!

Sempre
sempre
sempre
sempre tu

sempre
sempre insistentemente.
Nella mente insistente tu
nella mente insistentemente.

Sempre
sempre
sempre
sempre tu

sempre
sempre insistentemente.
Nella mente insistente tu
nella mente insistentemente.

Che lo voglia o no?
Ho voglia sempre voglia di te.

május 16

A pénteki napot teljes egészében a ballagásnak szántam, pedig csak este hattól kezdődött. Az elsődleges oka az volt, hogy éjjel későig írtam a búcsúszövegem és még reggel aztán még egyszer átírtam, mert sosem lehet tökéles. Takarítás, tevés vevés, készülődés. Enni is elfelejtettem. A beszédet délutánra kívülről tudtam már, arra koncentráltam főleg, hogy ne bőgjem el magam közben. Végül pedig mégis az lett a nyerő módszer, ha olvastam, mert akkor nem volt alkalmam nézelődni, s nem volt időm elérzékenyülni.

Reggel még elmeten az egyetemre a hivatalos szalagos fakulcs után, amit aztán átadtak délután a nagyok a kicsiknek. Jó nagy rohangálás volt. Mint kiderült, sok szempontból rosszabb nem is lehetett volna nekünk ez a dátum, de mi ezt egy évvel ez előtt kitaláltuk, s olyan boldogok voltunk előre, hogy megvan a nap. El fogunk ballagni. Aztán már az sem volt fontos, hogy ez lesz az utolsó szessziónk nyitómomentuma. Utólag visszagondolva egy júniusi dátum sokkal megfelelőbb lett volna.

Már öt előtt ott ácsorogtunk az Auditorium előtt. Enyhe gyúródás a tógák megszerzése végett, csak tudnám hová siettünk. Mire bejutottam a terembe, már nagyon melegem volt s a lábaim majd összecsuklottak. Nagynéném szerint meg kell tanulni az ilyen cipőben járni. Szerintem nem lehet megtanulni. Mert nincs az az ember, akinek ne fájna benne a lába, legfenebb a fájdalomküszöbük van magasabban.

Az elején olyan értelmetlen illúziókat tápláltak egyesek, hogy ábécé rendben tudunk színpadra állni, míg megmutatta szőke eszter, hogy hogy kell első sorban pózolni a ká betűvel. A szülők is bekerültek a terembe valamint mindenki akit szeretünk, s a páholyrésze roskadozni látszott már az épületnek, szerény közösségi véleményünk szerint az egyetemen az Aulába többen fértek volna. Millió ember, meleg stb, de a családomat hamar észrevettem a sarokba s az olyan megnyugtató érzés volt.

A Gaudeamusra playbackelve az elvárásaimnak megfelelően elpityeredtem magam, de a beszédek alatt rendbe jöttem s mikor bejelentették, hogy a várttal s megegyezettel ellentétben nem a pénzügy kapja először a diplomákat, hanem a marketing akkor összeszorult a gyomrom, hogy mégsem endre mondja az első búcsúzót hanem én. De utólag úgy örültem, mert fél óra múlva már az állás is komoly gondot okozott a cipellőben, kitipegni akkor már nem is tudtam volna. Nehéz volt arra koncentrálni, hogy olvassam a beszédet, néha muszáj volt felpillanatani persze s egyszer még az Öcsémre is majdnem ránéztem, akkor volt egy majdnem könnyezős pillanat. De végigmondtam és csak az Édesanyám hallotta, hogy gyakorlatilag nem az én megszokott hangommal. A család számára mindez jól eltervezett meglepetés volt. Nem tudták, hogy beszélni fogok. Utána pedig annyian mondták, hogy de szépeket gondoltam, hogy az igazán jól esett. :)

A ballagás megnyitó beszédében a pro-dékán úr azt mondta a szülőknek, hogy jó helyre küldték a gyerekeiket 3 évvel ez előtt, mert hogy ez egy milyen jó egyetem. Az egyetemet minősíti, hogy a tanároknak egy harmada jött el csak a ballagásra, nagyrészt fiatal szeminaristák. Kár.

A végén erre a dalra dobáltuk fel a kalapunkat, és ez egy igen felemelő pillanat volt. Az egész est valódi fénypontja - sajnálom, kedves szalagos fakulcs. A közönség állva tapsolt, mi a színpadon ugráltunk, integettünk, gratuláltunk, kezet fogtunk, ölelkeztünk, szívből nevettünk. Kint aztán rengeteg virág várt. A családtól, a barátoktól soktól. Még most is virágos illatú az egész szoba, annyira feldobja a sokféle tarka csokor, aminek jobb híján a felmosó vederben volt csak helye - fél hete úszik hát a fürdő - venni fogok egy millió vázát, ha lesz egy saját kis otthonom. Ilyenkor sajnálom, hogy nem kaphaton rendre őket, mind egyszerre fognak elhervadni.

Jó volt utána elvonulni a családdal csöppet, ünnepelni, olyan régen láttam őket. És milyen rossz volt mikor két óra múlva ők mentek, nekem maradnom kellett. S kell továbbra is, pedig úgy hazamennék. Ez a hét minékünk már vizsgázós, múlt héten ilyenkor még minden előttünk áll. Most már a mindenbe egyelőre csak vizsgák tartoznak. Cucc.

http://www.youtube.com/watch?v=N06Shisp-rA&feature=related - ez az olasz vállogatott világbajnok lett két éve változat

I was built to be the best
Number one and nothing less
Leave me to my destiny
I have waited patiently
I have vision' oh I believe
I know I can count on me

So stand up for the champions
For the champions stand up
Stand up stand up
For the champions for the champions
Stand up for the champions
For the champions stand up
Stand up stand up
For the champions for the champions
Stand up

Here we go it's getting close
Now it's just who wants it most
It's just life that's how it is
Cause we have our strength and weaknesses

Oh I have vision' oh can't you see
I'm on the move make way for me

4x
And when I fall down
I have to pick myself back up

So stand up stand up for the champions
For the champions stand up
Stand up stand up
For the champions for the champions
Stand up

4x
Stand up stand up
For the champions for the champions

Stand up